Az álom rabja

Az álmoknak két fajtája van. Ami Te irányítasz és amit nem. Amiről nappal álmodsz, amire vágysz, az csakis rajtad múlik. Rajtad múlik, mit szeretnél és az is, hogy képes vagy-e megvalósítani. Meg is tudod szüntetni. De ami éjszaka vár rád, az ellen tehetetlen vagy. Nem tudod szabályozni, hogy mi történik benne, kik vannak benne. Megvalósítani sem tudod, bárhogy is szeretnéd.

Vannak nagyon valósághű álmok. Van, hogy reggel felkelsz és nem tudod elhinni azt az érzést, hogy vége, csak egy álom volt, nem történt meg és nem is fog. Rossz álomnál ez egy megváltás, míg a jó álomnál átok.

Jó álmom volt. Meglepő. Olyan, ami az egész napomra rányomta a bélyegét, beköltözött a fejembe, és benne hagyta azt az illető személyt. A semmiből jött álom volt, abszolút nem a valóságra épült. Ébredés után valójában ügyet sem vetettem rá, de mégis elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy miért álmodtam pont vele pont ezt, mígnem teljesen rabul ejtett.

Eszembe jutott egy régi eset. Akkor is hasonló álmom volt másvalakivel. Évek múlva pedig kiderült, hogy nem alaptalan volt. Egy jel volt, egy rejtelem. Akkor az ugyanolyan abszurdnak tűnt, mint ez.

Abszurdum. Ezzel tudnám a legjobban jellemezni. Egyre inkább rabul ejtett, miközben kést forgatott bennem a lehetetlenség. Mint egy rozsdás fogaskerék, olyan lassan, recsegve indult meg a kattogás, majd egyre olajozottabban kezdtek forogni, végül pedig csak kattogott és kattogott a gondolat, miközben a fogaskerekek forgása láncot tekert körém. Az álom rabja lettem. 

Nincs benne egy csepp értelem sem. Épp ezért foglalkoztam vele. Akkor hát miért? Miért Ő, és miért ez az álom? Miért?

Még inkább súlyosbítja a helyzetet, hogy néhány éve pontosan ilyen álmom volt szintén vele. Akkor is napokon át foglalkoztatott. 

Attól félek, hogy most több lesz, mint néhány nap, ugyanis már nem csupán a gondolat, hanem Ő maga, a lénye fészkelte be magát a fejembe. Attól félek, hogy újra rabul ejt egy álom.

Az élet egy pillanat

Sokszor feltesszük magunknak a kérdést: mennyi az élet? A pontos válasz relatív. Ha buszra várunk, akkor még néhány perc is örökké valóságnak tűnik. Pedig az élet egy pillanat.

Nem lehet azt mondani, hogy nem jutott neki semmi az életből, hiszen 93 évet megélt. Mégis, csak egy pillanat volt. Visszatekintve arra a 25 évre, amíg az életemben születésem óta jelen volt, valójában egy pillanat volt a múlt. Tartalmas élete volt és sejtem, hogy nem könnyű. Túlélt egy világháborút, egy forradalmat, egy vonat balesetet. Túlélte a feleségét és két gyerekét. De mégis eljött az életében az a pillanat, amelyet már nem tudott túlélni, ami ellen elveszítette a harcot. 

Büszke ember volt, makacs és akaratos. Büszke volt az eredményeire. A kisszoba falán keretben porosodott a méhészeti aranyoklevél, a szekrényben mappákba rendezgetve lapultak az előléptetési oklevelek, és talán, ami a legnagyobb büszkeség volt számára, és amellyel a nappalit kiplakátolta, az a 90. születésnapja volt, az oklevelek, a fényképek.

Mindenki ismerte. Bárkinek meséltem, hogy ki a dédapám, mindenki nevetve legyintett, hogy persze, hogy ismeri! Hogyne, hiszen postás volt. Meg szabó. Meg méhész. Mikor mi, ahogy az élet hozta. A kert végében hosszában húzódtak a kaptárak. Több, mint száz család méh. Majd csak 80 család. Vagy 60 talán. Majd alig 5, majd 1, még végül az is elpusztult. A kaptárak ma már a gazok között korhadnak, a fészer is összedől már, a fű, a gaz, a kis fa hajtások átvették az uralmat. A lakókocsi összerogyott, a műhely és a garázs is rogyadozik. A beton feljárót hatalmába vette a lonc és a fű.

S jött az a pillanat. Csupán néhány másodperc, amíg elesett és a sorsa meg lett pecsételve. Szívós emberként még 1,5 hónapig húzta, de az egész néhány pillanaton múlt. Egy pillanat váltotta ki, hogy az örökké mozgó, úton levő, mászkáló erős ember ágyba kényszerült, és mozogni is alig bírt, erőtlen és gyenge volt. Egy pillanat váltotta ki, hogy szép lassan leépüljön, hogy egy folyamatos időutazásba kezdjen, és egyre-másra képzeletben átélje az élete mérföldköveit. A háborút, a vonatbalesetet, a születésemet. 

Megfogta a kezünket és annyit mondott, hogy "csak szeretet legyen". 

Így múlik el az élet. Egy pillanat alatt.

"Mindegy, tovazizzen az élet:

Eszmélsz, s már itt az ítélet,

Szíved, agyad ostoba röggé...

Magad így vagy amúgy, de örökké."

(Sík Sándor - Emberség)

Póthaj és villás kulcs

Nő vagyok. Papír szerint is, és annak is vallom magam. Nem vagyok azonban se nő gyűlölő, de isteni egekbe sem emelem őket. Átlagos vagyok. Vannak nőies és vannak fiús dolgaim is. Az ujjam néha a szétkent szemfestéktől, néha pedig a biciklilánc olajától fekete.

Már gyerekkoromban is ilyen voltam. Sokat babáztam, és természetesen volt egy szép Barbie autóm is. Valójában nem is eredeti Barbie volt, csak egy hamisítvány, amibe - az eredetivel ellentétben - belefértek a babák. Autógyűjteményem is szép méretes volt. A mai napig eszembe jut, hogy milyen jó érzés lenne egy felöltöztetni egy babát, megfésülni a haját, vagy éppen egy vitrinbe pakolászni a kisautókat (és persze néha elővenni játszani). Mindenki gyerek marad egy kicsit. Nem attól kell félni, hogy a szülők elkényeztetik a gyereket, hanem attól, hogy saját magukat. Amikor olyan dolgot vesznek a gyermeknek, ami nekik nem volt, azt valójában saját maguknak veszik. (Alig várom, hogy emeletes Matchbox parkolóházat vegyek majd a gyerekemnek, és karácsonykor nagyon fogok neki örülni, amikor kibontja!)

Az iskolában technikaórán két csoportban voltunk, és elmaradt az a csoportváltás, hogy egyik csoport lányoskodik, a másik fiúskodik, utána csere. Én éveken át a fiúskodós csoportban voltam, és barkácsoltunk, építettünk valamit. Meg is lett az eredménye, ugyanis így képes vagyok becsavarni egy csavart, vagy megforrasztani egy elszakadt vezetéket, viszont csipkés terítőt nem tudok horgolni. Ehhez nagyban hozzájárul a családi háttér is, ahonnan megtanultam saját kézzel festeni, tapétázni, némileg szerelni, barkácsolni, gyakorlatilag majdnem mindent, így nem kell minden aprósághoz "szakembört" hívni (igazából amit ők meg tudnak csinálni, azt mindenki más is, hogy édesanyám szavait idézzem, "Ha a konzervgyárban meg tudják csinálni, akkor én is"). A dolgokat tovább mélyítette, hogy Zsigulink volt. Amíg a többi lány otthon sündörgött az anyukája körül, hogy megtanuljon főzni, addig én apukám körül sündörögtem, aki kocsit szerelt éppen. Rengeteg szakszót meg is tanultam, például az "azt a meredt egeret!", "a kurva isten faszát beleveri má' e na!", "beleszartam az egészbe". 

Természetesen háttérbe szorultak az olyan dolgok, mint a mosás, vasalás, főzés. Később ezt magamnak tapasztaltam meg, és szépen megtanultam. Nem vagyok egy mesterszakács, de csodálatos piskótát tudok sütni és bármelyik férfi megkönnyezné a csípős teriyaki csirkémet! 

A szenvedélyem sem igazán nőies, ugyanis informatikus vagyok. Az egyetemen meglátszik az egyes szakmák nő-férfi aránya, és persze a stílus is. A bölcsészeknél, jogászoknál a sok csinibaba szíve azért a pár szívdöglesztő pasiért dobog, de persze a srácok kit választanak vajon? Valóra válnak a tündér mesék, amikor a kis koldusokat a Nissan Juke üveghintó, aminek apuci a kocsisa elszállítja a bálba és a hercegek beleszeretnek a bálkirálynőbe és boldogan, gazdagan élnek, amíg meg nem halnak! A gépészkaron ez egy kicsit másképpen megy. Itt ugyanis egyszerre 4-5 srác különleges figyelmén osztozhatok: az anyjuk helyett anyjuk vagyok. Én vagyok ugyanis, akinek van jegyzete, engem kérdeznek a határidőkről és arról, hogyan kell kitölteni a lapokat, én segítek megírni a házi feladatot és tőlem kérnek engedélyt, hogy a haverjukkal elmenjenek az óráról és kölcsönadom-e a majd a jegyzetet. (Nem tudom elfelejteni azt a jelenetet a pár évvel ezelőtti szakmai gyakról, amikor 6 férfi keresett egy laptop töltőt már lehetetlen helyeken (asztal alatt, radiátor mögött, szerver szekrényben...), amikor, mint egyedüli nő, felálltam, kinyitottam a szekrényt és kivettem a helyéről.)

Aztán persze vannak a nőies dolgaim is, bár ezek nagy része is home-made. Magassarkút ugyan ritkán hordok, hiába szeretek bele egy-egy gyönyörű darabba, egyrészt a magasságom nem indokolja a hordását (főleg úgy, hogy eddig többnyire alacsonyabb vagy velem egy magas pasijaim voltak és nem szó szerinti értelemben szerettem volna, ha felnéznek rám), másrészt nem tudok benne menni. Időnként előveszek egyet a szekrényemből és őszinte tiszteletemet és gratulációmat fejezem ki a régi énemnek, aki valaha ezt fel tudta venni és járt is benne.

Tudom, hogy kisminkelve szebb vagyok, csak sajnos ez nálam nem mindig tartós. Gyakran elfelejtem és vakarózok, majd azon kapom magam, hogy a kinézetem valahol a pandamaci és a kocsmai verekedésben kiütött határán mozog. 

A körmeimet nem szerettem lakkozni, mert lepattogott másnapra a festék vele. Azóta van műkörmöm, amióta anyukámnak ez a hobbija. 

Bár kozmetikusnál és körmösnél még sosem voltam, fodrásznál egyszer igen, ugyanis az egyik exem anyukája az volt. Az számomra egy olyan élmény volt, hogy megfogadtam: soha többet! Tulajdonképpen csak egy frizurát készített, ami annyira nem illett az arcomhoz, hogy a tükörbe a nézve a "Szűzanyám, gyere le!" megszólalást azért lőttem el, hogy úgy tűnjek, mint aki megdöbben, hogy milyen gyönyörű lett, holott inkább megdöbbentem, milyen ronda lettem és az esdeklést úgy folytattam volna, hogy "és törd el eme nőszemély összes fésűjét". Házilag lett vágva, melírozva, festve, azonban egy régi álmom volt, hogy nagyon hosszú hajam legyen. Amióta divat a póthaj, azóta gyakran szemeztem vele, de csak elképzeltem. Végül a szakítás feldolgozását segítő terápiás céllal vettem egy póthajat és hordani kezdtem. Azóta valahogy sokkal jobban érzem magam. 

Kérdés azonban, hogy mennyire vagyok önmagam és mennyi vagyok "mű". Valójában nekem mindig is első helyen a belső értékek álltak, de azért az is fontos, hogy szépnek találjanak. Nincs igazán miért aggódnom, ugyanis tapasztalatból tudom, hogy a mosolyommal tudom lenyűgözni a férfiakat. Akit meg netán a hajammal, annak odaadom a kezébe akkor, hogy vigye haza és fésülje meg. 

Képes riport egy képzelt miskolci kerékpárútról - Arra jártam, ahova azt hittem, sima út vezet

De nem hogy sima, hanem szinte semmilyen út nem volt. Köszi, GPS!

Magyarország bicikliútjai elég sok kritikát kapnak, aminek sok esetben alapja is van. Tapasztalatból tudnék felmutatni salgótarjáni vagy miskolci példákat. Most miskolcit fogok. 

Nem vagyok a nagyszájú bringamániás, aki mindenkinek beszól, és nem létező törvénykönyvi paragrafusokkal dobálózok jogászokat megszégyenítően annak az autósnak, aki nem engedett át az úttesten ott, ahol nem is kellene. Én csak szép csendesen elcsordogálok az úton. Vagy a járdán. Ezzel a mai napon gondolom ki is vágtam a biztosítékot egy agyonkigyúrt 30-s pasinál, hiszem egy lépést odébb kellett lépnie miattam. Meg a villanyoszlop miatt, ami ki kell kerülnie, ha nem akar nekimenni. De most miattam nem a bal oldalra kellett kerülni, hanem jobb oldalra. Igazi törvénybontó randalírozó vagyok, amint 3 km/h-val száguldok a járdán, alattam felhevül az aszfalt, repkednek a csatornafedelek és a járókelők ugrálnak el az utamból!

Miután meguntam az Avas - Miskolctapolca útvonalat, valami új után néztem. Kerékpárutak után kutatva nem igazán találtam mezei embernek való térképes változatot. A legtöbb oldalon vagy hiányos volt, vagy pedig elemezve volt, hogy 1996-ban vagy 2010-ben melyik utcától melyik utcáig lehet eljutni biciklivel. Ez szép és jó, de egyrészt '96 óta már elporlott az út, másrészt bár 5 éve élek Miskolcon, még mindig nem tudom fejből az összes utca nevet. 25 év után még Salgótarjánban is tudnának olyan utcát mondani, amit életemben nem hallottam még. Végül szerencsémre sikerült egy viszonylag használható térképet találni. Itt már a bőség zavara lépett fel: egész Miskolc területén rengeteg bicikliút van! Tudtam miből válogatni. Valójában volt egy elképzelésem. Avasról Tapolca felé indulni, át Hejőparkon és az avasi Tesco mellett fel majd ismét az Avas. Indulás előtt már kezdtem gyanakodni a térkép eredetiségét illetően, amikor megláttam azt, hogy aszerint gyakorlatilag a Tiszain körbe-körbe tekerhetek a vágányokon és síneken keresztül. Lényegtelennek gondoltam a pontatlanságokat, nagyjából megnéztem merre kell menni, a többit majd az app mutatja.

Tapolcáig nem is volt gond. Onnan pedig egy köves úton találtam magam hegynek felfelé, telkek közt. Ha nem láttam volna már a demót, hogy milyen kilátás vár rám odafent, talán fel sem mentem volna (bár nem mintha valaha is visszafordultam volna bárhonnan. Így bolyongtam egyszer 2 órát az erdőben).


Szerencsére gyorsan felértem, ahol pedig az előbbi ellentettjében találtam magam, és amint aszfaltra kerültem már egy hófehér 30 millás Merci gördült ki a 20 szobás villa 200 négyzetméteres udvaráról. Innentől csodás utam volt! Egyenes, nem túl lejtős, nem emelkedő, forgalom nélkül, aszfalton! Majd egy magasabb rendű úthoz érve éltem a lehetőséggel, miszerint gépjárművel nem lehet balra kanyarodni, de biciklivel igen! Így indultam el visszafelé, majd tettem bele még egy csavart.

Miskolcon van elrejtve egy furcsa kis körforgalmacska. Egy olyan körforgalmacska, ami a kincs ellentettje: ha rábukkansz, nem örülsz. Ugyanis 3 ki- és be járata van. Azonban ezek a járatok szinte azonnal több utcára válnak szét. Azt hiszem, találó, hogy egy templom mellett van, mert aki rálel a körforgalmacskára (meg sem érdemli ezt a becézést), imádkozhat, hogy ne tévedjen el a miskolci útvesztőben. (Valójában az exemnek sokszor csak azért mondtam, hogy erre jöjjünk kocsival, mert biztos voltam abban, hogy nem találja a helyes utat, muhahaha) Természetesen elsőre rossz utcába mentem (muhaha.....).

Bár Salgótarján hegyek közt fekszik, völgyváros. Több része van lapos mint emelkedő. Van, persze, de oda meg nem megyek. Szóval ezek után az Avas egy Himalája. Az exem régebben felhívta rá a figyelmemet, hogy mi lenne ha körbemennék és csak kicsit halnék meg közben. Ahol a Swift könnyebben húzza fel pehelyke kis seggét, ott talán én is könnyebben húzom fel a hájas nagy seggem. És igaza lett. Most azonban úgy gondoltam hogy a könnyebb utat is lehetne könnyíteni a kis utcákon át. Szépen néztem a térképet, hogy merrefelé mennek, kanyarodtam. Aztán álltam a semmi közepén, és néztem a lábam alatt azt a pár kavicsot. Ez egy autóút? Már 1996-ban sem volt az. Egyáltalán, az Avason, a betondzsungelben, a panelek fellegvárában hogy lehet ilyen elhagyatott, semmilyen hely? Végül a kevesebb kilométert kompenzálta az emelkedő.

Itthon pedig döbbentem néztem, hogy az én komoly erőfeszítésem, dacolásom az elemekkel, élet-halál küzdelmem, fél Miskolc bejárása csupán 10 kilométer volt.

Fél évtized távlata

Szeptember 1.

Az ősz első napja. A dátum, amikor valami véget ér, és valami új kezd. Vége az elmúlt napnak, az elmúlt hétnek, az elmúlt hónapnak. A nyárnak, a szabadságnak, a melegnek. A tegnapnak. Jön az új. Egy új nap, új hét, új hónap, új időjárás és mindenki félelme: az iskola.

10 évvel ezelőtt, 2008-ban tettem be a lábam a Közgébe. Örömmel hagyva ott az általános iskolát nyitottan léptem be a középiskola kapuin. Különleges világnak éreztem, különleges épülettel. A lépcsőin lépve elmerengtem, mennyi mindent tudna mesélni! Nem egy átlagos iskola volt. Szerettem a környezetet, a tanárokat. Azonban csalódtam. Csalódtam a barátságokban, amik az évek alatt egymás kölcsönös megtűrésévé formálódott. Mi sem bizonyítja jobban, hogy míg az általános iskolai ballagásomat végigbőgtem, a középiskolából távozva csupán egy csúnya megfázás miatt nyúltam a zsebkendőért. 

Mázlistának mondhatom magam. Az elmúlt 20 évem alatt nem igazán volt gondom semmire, a szüleim támogattak, elvégezték helyettem, segítettek benne. Néha már-már elkényeztetettnek éreztem magam. Otthon ülő, ragaszkodó típus voltam, aki felnőtt fejjel már képes voltam a nagymamámnál aludni 2 napot anélkül, hogy hisztiztem volna, hogy haza akarok menni. Korábban Veszprémben egy barátnőmnél ezt eljátszottam. Meg máshol is. Még az osztálykirándulásokra is nehéz volt elrugdosni. Köszönöm szépen, és tökéletesen jól éreztem magam a saját kis burkomban!

5 évvel ezelőtt mégis egy komoly lépésre szántam el magam, feladva minden addigi elvemet, és belevágtam életem nagy kalandjában a lakhelyemtől közel 200 km-re. Elköltöztem Miskolcra, és egyetemre mentem. Nem minden előzmény nélkül, hiszen 10 évvel ezelőtt már tettem látogatást a városban. Akkor megfogott, én pedig megfogadtam, hogy még visszajövök ide. Habár azt magam sem gondoltam, hogy ennyi időre és ilyen formában. 

Elég gyorsan észrevettem magamon a változásokat. Pillanatok alatt lettem a gyerekből felnőtt. Hirtelen mindent egyedül kellett megoldanom, önállósodnom kellett és megtanultam felelősséget vállalni. Elengedtem a szüleim kezét és elkezdtem a saját utamat járni. Megtapasztaltam a párkapcsolatot és néhány komolytalan mellé jutott hosszabb ideig tartó komoly is. Pozitívabb, nyitottabb ember lettem, élvezni kezdtem az életet, és felfedezni a sok újdonságot. Sok mindent éltem át, és piszok szerencsém van, hogy mindent ugyanabban a lakásban. Bár sok emléket hordoz magában ez a 28 négyzetméter, mostanra sterilizáltam. Hirtelen ugyanaz a szoba, mint 5 évvel ezelőtt volt.

"Elsodor a szél, ne hagyd, hogy végleg elvigyen"

5 évvel ezelőtt ezekkel a KGB sorokkal kiáltottam világgá a Facebookon, hogy új életbe vágtam bele, és érkezéskor készítettünk egy képet a Miskolc kezdetét jelző várostábla alatt. Az elképzelés egyszerű volt. Elvégzem az alapszakot és szépen hazamegyek. Akkor pedig elkészül a fotó párja. Ahogy a zenében is van. Eljöttem, és visszamegyek. Mégsem ez történt.

Az államvizsga napján, amikor fotózkodtak és nekem elfelejtettek szólni, akkor szintén csalódnom kellett. Az egyetemet is csalódással fejeztem be. Valami mégsem hagyott menni. Ahogy álltam az üvegcsarnok bejárata előtt, mintha egy láthatatlan kéz húzna vissza, és nem engedi, hogy elmenjek innen, valamiért még maradnom kell, valami még vár rám. A tanulmányaimat mesterszakon folytatva azt hittem, sokszor választ kapok a kérdésre.

Pár hónappal ezelőtt kaptam a szomorú halálhírt, miszerint a lakás tulajdonosa elhalálozott. Az addig biztos pont az életemben hirtelen bizonytalanná vált, úgy éreztem, minden összeomlik. Hirtelen idegen lett a lakás, furcsa volt mintha valami hiányozna. A lánya fogja megörökölni a lakást, és nem tudhatom, milyen sors vár rám. Pár nappal ezelőtt pedig úgy döntöttem, hogy ha elvégeztem az egyetemet, hazaköltözöm, és onnan majd elindulok valamerre, keresek egy új várost. 

Az erkélyen ülök, a csillagokat nézem, és a fák közt megbúvó Holdat. Sokféleképp ültem már ezen az erkélyen, és sok emberrel. Randiztunk, pizzáztunk, zenét hallgattunk, iszogattunk, jövőt terveztünk, szakítottunk. Megint az éreztem, mint 5 évvel ezelőtt. Az új tulajdonossal ugyanabban állapodtunk meg, mint ami eddig is volt. Hirtelen minden a régi volt, miközben új. A mélypontról elindultam felfelé. Egyedül vagyok, mégis jól érzem magam. Miskolc még most sem akar engedni, még mindig tart, hogy maradjak, mert valami még mindig vár itt rám. 

Mintha visszatekerték volna az időt az 5 évvel ezelőtti napra, amikor a család távozása után bezártam az ajtót, mély levegőt vettem, és belevágtam életem legnagyobb kalandjába.

Csak egy idegen II - Láthatatlanok

Sosem gondoltam, hogy egyszer újra rólad fogok bejegyzést írni.

"Még a gyanús nap is lebukott,

Hiába, csalódtam a mában." (Bikini)

2013-t írtunk. Ezzel az idézetet üzentem neked 5 évvel ezelőtt ugyanezen a napon, amikor több nap várakozás után mégsem jöttél el. Benned is csalódtam. 

Valójában két nap volt. Egy esős délutánon órákon át áztam téged várva a Főtéren. Este felhívtalak, hogy hol voltál. Sűrű elnézések közepette magyarázkodtál és sajnáltattad magad, hogy milyen rossz napod volt, hogy felhúztak és megfeledkeztél rólam, de holnap mindenképpen keresselek meg. Kerestelek. Sehol nem voltál. Valójában már nem is emlékszek, hogy aznap mi történt, csak arra, hogy a torkomból szorító gombóc fojtogatott. Pont ezen a napon. Augusztus 30. Ez volt az utolsó nap, amit még a városban töltöttem. Tudtam, hogy sosem többé nem foglak látni.

Ez így nem igaz. Utána beszéltünk telefonon, hosszasan, örültél nekem, nyomtad a szöveget, én pedig hallgattam, miközben felmelegedett a szívem. Később mégis találkoztunk személyesen is. Ahogy néztelek, tudtam, hogy sosem leszel idegen számomra*. Mégis az lettél. Megszakadt köztünk a kapcsolat. Felkészültem, hogy elveszítelek. Megtörtént, amit megjósoltam. Akkor mégsem a bántam a rossz döntést. A rossz döntés volt a jó. Jó útra vezetett. Megöltem a Bestiát, összetörtem azt a Világot, amit Te jelentettél. Semmivé lettél. Az a kép, akkor az arcodat néztem viszont örökre belém égett.

Egyszer találkoztunk a vonaton. Muszáj volt elmennem melletted. Könnyen zajlott. Félrenéztél, én pedig úgy tettem, mintha ott sem lennél. Leszálláskor azonban tudtam, hogy figyelsz, fél szemmel láttalak. Miért?

5 évvel később a mai napon mégis szembetalálkoztunk. Kissé féltem, hogy összetalálkozunk, arra pedig gondolni sem mertem, hogy ilyen közelről. Vajon találkozott a tekintetünk akár tized- vagy századmásodpercre is? Nem hinném. Nem néztem rád, ahogy valószínűleg Te sem rám. Mintha ott sem lennénk. Én teljesen természetesen tovább sétáltam, miközben hozzászóltam valakihez, Te pedig teljesen természetesen járkáltál várva valakit. Nem sokkal később ismét szembe találkoztunk egymással. Pont azzal az emberrel beszélgettél, akivel én is szerettem volna. Amikor szóltam neki, hátranéztél. Ekkor már biztos, hogy nem Rád néztem. Talán Te igen. 

Ügyesen megoldottuk, büszke vagyunk magunkra. Igazi csapatmunka volt, jól tudtunk együtt működni. Úgy mozogtunk egymás közelében, mintha ott sem lenne a másik. Láthatatlanok voltunk. 

Nem mondom azt, hogy nem sajnálom, hogy nem örültünk egymásnak, és hogy nem beszélgettünk. Ez így lett rendjén. Már nem éreztem irántad semmit, de elfelejteni nem tudlak, mert valaha túlságosan is sokat jelentettél. Csak plátói, de őszinte szerelmet éreztem irántad. 

Augusztus 30. 5 évvel ezelőtt fájtál. Ma már nem. Ma már senki vagy. De idegen sosem leszel. 

*Csak egy idegen

Túllépni

Vagy inkább átlépni. Rajta, miközben a sárban fekszik. Vagy inkább disznószarban. 

Hiába, ha az embernek be kell indítania magában a szakítás feldolgozását, akkor néha igen drasztikus módszerekhez folyamodik. 

Tudom, hogy kritikus vagyok az exszeimmel szemben. Olyan halálos bűnt nem tudok felróni nekik. Nem csaltak meg, nem vertek át, se meg. Csak seggfej módjára viselkedtek. Talán ez sem igaz. Az éremnek mindig két oldala van. Valamiben igazam van, valamiben nem. Az élet ilyen. Minden szakítás ilyen. A két fél az esetek 99,99%-ban kicsit ferdíti a sztorit, hogy ő kevesebb hányadban legyen hibás, vagy épp köti az ebet a karóhoz. Olykor patt helyzet van, és tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Nos, ahogy a maradék 00,01% baktérium ugye nem pusztul el és vígan dorbézol a wc pereme alatt, vagy ahogy a maradék 00,01% makacs folt ragaszkodik a szövethez, úgy talán a szakítások ennyi részében nem ez történik.

Azért beszélek többes számban, mert nem akarom, hogy bárki is jobbnak érezze magát, mert kiemelt seggfejként beszélek róla. Hiába, Nyuszikáim, már vesztesek vagytok. Meg én is. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Múúúúhahahahaha. 

Na jó, egy lény van, akiről másképp kell beszéljek, mert ebben az esetben nem úgy ment az elengedés, ahogy kellene. Eddig nem akadtak gondjaim a szakítással. Léptem, csá! Na jó, nem ennyi, de nem kell kertelni. Elmúlt a szerelem, dobtam, megsirattam, ahogy kilépett az ajtón, majd kinyitottam az ablakot szellőztetni. Túl sokat rontották már itt a levegőt. Viszont az utolsóval nehéz dolgom volt. Amikor kidobtam, nem ment, utána meg fogta magát és itt hagyott. Jó vicc, hol van a kandi kamera? Aztán ráeszméltem: sehol. Gyanakodni kezdtem, főleg az utána történő beszélgetéseinkből kifolyólag, amit még mindig azt mutatták, mintha minden rendben lenne köztünk, holott már együtt sem voltunk. Szórakozol, Szivi? 

Ez volt az a szakítás, amire nem voltam felkészülve, mert még nem halt meg a szeretet. Még mindig ott lobogott bennem, és csak adni és adni akartam neki belőle. Ez mind a Tiéd! Vedd csak el! Az én ajándékom meg az lett, hogy próbáljak meg nélküled élni, és éljem át a szakítás fájdalmait. Akkor most sírnom kell, igaz? Éjszakákon át? Oké, megpróbálom. És sikerült. Előjöttek belőlem a kettős érzések. Akarlak, de amúgy meg dögölj meg. Elveszel feleségül? Baszódj meg. Hiányzol! Meg a faszt! De! Nem! De! Nem!

Aztán van egy olyan módszer, ami miatt elkezdtem írni a bejegyzést, és visszakanyarodok a többiekhez is. Az ember gyakran eljut egy olyan állapotba, amikor még a szar is le van szarva és eljátszik a bosszúállás gondolatával. Amikor az ex autójának a látványa nem sebeket tép fel, hanem újra boldoggá tesz, újra vágyak születnek. Ugyan már, eszem ágában sincs kulccsal végigkarcolni a fényezést! Cöhh.. Flexszel, Öcsém! Na az az igazi! Késsel kicsit szétvagdosni a kerékgumit, és baltával kiütögetni az a ablak üveget. Még a tetejére rámászni, és ugrálni rajta egy kicsit, miközben végigzongorázunk a magyar nyelv legtrágárabb szavain egyetlen mondatba összesűrítve, átkokkal, és "jó" kívánságokkal fűszerezve. 

Mit élünk át ilyenkor mi, megborult elméjű nők? Az elme orgazmusát. Mintha beszívnánk, leinnánk magunkat, vagy nem tudom, hogyan fejezzem ki. Kedves pasik, nem értem miért kell berezelni attól, ha egy nő bekattan. Ez nálunk természetes dolog, felmegy a pumpa, majd le! Ne féljetek, nem fogunk senkinek sem ártani! Amíg a törvényben nem szerepel olyan, hogy a nők menstruációjuk idején elkövetett tettük alól felmenthetők, addig nincs miért aggódni!

De komolyan. Senki ne vegye a szívére. Az egész csak arról szól, hogy valahogy túl kell lépni...

Vess rám egy pillantást!

Amikor megléptük azt a lépést, hogy a kapcsolatunkat szorosabbra fogjuk, a barátságból valami többet hozzunk ki, életem egyik legnagyobb csodájaként éltem meg. Úgy éreztem, valóra vált egy álmom, valami mágikus boldogság vett körbe mindennap. Szinte éreztem a levegőben; minden egyes levegővétellel egy újabb boldogságcseppet szívtam magamba, ami szétáradt a testemben. Majd jött a csalódás: nem az vagy, akinek hittelek, akinek képzeltelek. A mosoly szép lassan kiegyenesedett, majd lefelé görbült a szám, és a sós könnyek áztatták az arcomat. Olyan legendás szenvedős szakítást éltem meg, amelyet eddig csak szóbeszédben hallottam, most pedig a saját bőrömön éreztem. Átéltem milyen összetörve lenni, amikor nem csak az életemről érzem azt, hogy darabokra hullik, hanem saját magamról is. Nem látom értelmét semminek, minden éjszaka sírtam, napközben pedig élettelenül vegetáltam. Aggódtam magamért. Hogy fogom ezt túlélni?

Az idő szép lassan elmosott minden emléket, és egyre több erőt szedtem össze. Már nem sírtam, már nem gondoltam rád, ha pedig egy kék Swiftet láttam, egyszerűen elfordítottam a fejemet, és nem gondoltam arra, hogy neked is ilyen van. Csak flegmán magamban elmosolyodtam: bekaphatod. Egyre többet kezdtem mosolyogni. Már nem a torkom szorított, hanem belülről próbált valami szétrobbanni; sokkal mélyebbről jött, és inkább a feszítő boldogság volt, mintsem bánat.

Ekkor találkoztam Vele. Egy vonatút során. Egy fáradt vonatozás során, amikor a hajam már szétcsúszott, a rúzsom lekopott, talán még a szemfesték volt a helyén. Nem a legjobb formám. A fejemen az óriási fejhallgatóval ültem, bámultam kifelé az ablakon. A leszállni készülő emberek közé néztem. És ekkor láttam meg, ahogy rám pillant. A következő néhány percben csak a háború maradt: egymásra mosolygás, lopva figyelés, és zavart félretekintés. Mielőtt "komolyabbra" fordulhatott volna, kinyílt az ajtó és leszállás előtt odadobott egy hellót, én pedig szintúgy. Leszállva még egy utolsó pillantást vettettünk egymásra, egy sokkal erősebb, magasabb pillantást. Nem tudom ki volt. Sosem láttam azelőtt és tudtam, soha nem is fogom. Mégis, ez a rejtélyes idegen, ha csak pár percre is, de megbizsergette a szívemet, ami az elkövetkezendő órákban nyomott hagyott maga után. 

Egy vadidegen férfi újra előhozta a mélyen elsüllyedt mosolyomat. Azt a mosolyt, amibe Te is beleszerettél, amibe előtted is beleszerettek mások és amibe utánad is fognak.

A világ romjain

Nézem a neved a chatlistában. Furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha ott sem lenne. Mintha nem is léteznél. Számomra már biztosan nem. Ma már nem...

...pedig nem is olyan rég még ez a név jelentette az egész világot nekem. Ez a név dobogtatta meg észrevétlenül a szívemet éveken át, ez a név tett boldoggá, ez a név repített az egekig. Most pedig ez a név vágott a földhöz. Ez a név már az életemben elkövetett hibák közt szerepel.

Több éven keresztül voltál a Csoda nekem, egy álom, ami valóra vált. Az a lélek, akivel az enyém párosult, amit az otthonnak éreztem. Az a lélek, ami úgy éreztem, kipótolja a hiányzó részemet. Most pedig egy még nagyobbat szakított ki belőlem. Valójában kitéptél belőlem minden lényegi részt, az éveim alatt kialakított önmagamat, és csak a hulladékot hagytad meg. Azt hittem, megtaláltam az én  rendszeremben a saját Napomat, és a világomat körülötted kezdtem el forgatni. Az éltető sugaraid virágokat kezdtek el nevelni a szívem már sivár mezőin, majd fákat, megjelentek a kis mókusok, nyuszikák, és az üresség helyét lassanként új életforma kezdte el betölteni. Vak voltam, hogy észrevegyem, nem a saját világomat alakítottad át, hanem a sajátodat adtad oda. Ó, micsoda nagylelkűségnek és önzetlenségnek gondoltam! Felelősségteljesen őrizgettem, bár néha megtépte egy-egy vihar. Aztán hirtelen ezt a világot visszavetted. Bennem pedig már nem maradt semmi, csak a romok. 

Hányszor dőlt már össze az én világom! Amikor viszont építkezni kezdtem volna, kedvesen odajöttél, és meglengetted előttem a saját világodat. Ugyan, ne bajlódjak én ezzel, itt van a Tiéd. Amikor azonban nyúltam volna érte, megint elvetted előlem, és mindig apróbb darabokra tiportad szét az én világom megmaradt darabjait is. Nem voltál rest heteken át így játszadozni. Amikor már csupán a porban ültem, ami sárrá változott a rengeteg könnyemtől, úgy döntöttem, elutasítom a Te világodat, és menj. Hagytalak menni.

Semmim nem maradt. Nincs miből új világot építeni. De kipihentem magam. Összeszedem minden erőmet, hogy útnak induljak és építőköveket gyűjtsek össze, amikből aztán a saját kastélyomat fogom megépíteni a saját mezőimen, amin a saját éltető sugaraim nevelnek egy új életformát. Kész vagyok arra, hogy felálljak, és erősebb ember legyek, mint amilyen valaha voltam. 

Mert ami nem öl meg, az megerősít. 

Születésnapomon

Gyerekkorom óta a születésnapom valamiféle mágiával bírt a számomra. Pedig szinte sosem voltak bulik, nem jöttek barátok és nem is az ajándékokon volt a hangsúly. Csak a napon. A napon, ami az enyém, ami rólam szól. Egészen mostanáig, amikor a várva várt születésnapomból életem legfájdalmasabb napját varázsoltad elém...

Szerencsésnek mondhatom magam, mert évek óta volt mellettem valaki, aki talán megértette, nekem mit jelent. Együtt néztük, hogy éjfélt üssön az óra és izgatottan bontogattam az ajándékomat hálóingben az ágyon ülve az éjszakai félhomályban. Reggel pedig egy puszival ébresztett. 

Téged más embernek ismertelek meg. Azt gondoltam, hogy Tőled még jobban megkapom ezt a boldogságot, és pár nap múlva - életedben először - Te is átélhetted volna. De más történt. 

Negyed órával éjfél előtt tudatosult bennem, hogy évek óta ezt az első születésnapom, amikor egyedül ülök itt, magányosan. Elsőként ekkor ütött szíven az a fájdalom, amiről azt gondoltam, hogy már elfogadtam. Próbáltam boldog lenni. A telefonon néztem a másodperceket, és amikor az éjfélt ütött az óra, felkaptam Pocok cicámat és vele táncolva kívántam boldog születésnapot magamnak az udvar közepén. Nem vettem magamra, hogy Tőled nem kaptam üzenetet éjfélkor. Hiszen már korábban kimondtad, hogy ezt felejtsem is el, mert aludni fogsz. Mégis, fél kettőkor kaptam Tőled egy SMS-t. Remegés fogott el, a kedves szavaid tükrözték azt, hogy milyen lenne egy köszöntésed, ha még mindig minden rendben lenne köztünk. Reszketni kezdtem, éreztem, ahogy a szavaid körbefonják a testemet és szorosan magadhoz ölelsz. Először éreztem azt, hogy megnyugvás helyett sikítanék a karjaidban. Engedj el! Hagyj békén!

Nem értetted, miért gond az, hogy szokás szerint megint átszervezted a megbeszélt dolgokat, ráadásul a szülinapomat. Nem értetted, miért borulok ki, hiszen nem azt mondtad, hogy nem jössz, csak kicsit elszúrod. Nem értettem, miért nem értesz meg, majd rájöttem, hogy sosem volt részed egy olyan boldogságban, mint nekem. Így hát az enyémet is elvetted. 

Nem tudtam boldog lenni, a szívemben folyamatosan zakatolt a fájdalom, bármit csináltam. Dobb-dobb, hiába várod. Dobb-dobb, nem fog jönni. Dobb-dobb, van kifogása. Dobb-dobb, csak egy sms-t érdemeltél. Dobb-dobb. Dobb-dobb...

Az életem nélküled

Leterítettem egy pokrócot a fűre, hanyatt feküdtem, néztem a fák ágai közt a folyamatosan alakjukat változtató felhőket. Felraktam a fejhallgatót, bekapcsoltam a zenét, és behunytam a szemem. Élveztem a szabad délutánt. Nem volt munka, rendet nem volt kedvem tenni. Olvastam, írtam, amit akartam. Ezt a délután lazítása szántam.

Szomjazva szívtam magamba a szabadság kortyait. A helyzet abszurditása, hogy melletted túl sok szabadságom is volt már.  Örültem volna, ha kicsit ketrecbe zársz. Ha zaklatsz a hívásaiddal, mert hiányzok és lebeszélsz arról, hogy hazajöjjek, mert még több időt akarsz velem lenni. Valójában egyre inkább a régi életemet kezdtem el élni: azt az életet, amit 4 éve valaki másért feladtam. Valahol jó érzés volt, de ilyen áron nem. Már megszoktam az új életemet, rutinos ingázó voltam. Ha a vonaton töltött órákat összeadom egy évben a 365 napból 13-t töltöttem rajtuk. 

A régi-új életemben a legnagyobb sötét felhőt a fejem felett az okozta, hogy van két virágom, amiket túlzottan gyakori locsolásra szorulnak. Akkor jöttem-mentem, amikor akartam és ahova akartam. Szabaddá váltam. 

Mindenki vágyik a szabadságra. Van egy természetes szabadság, amire mindenkinek szüksége van. Nekem azonban túl sok jutott a szabadságból. A rohanó világban mindenki irigykedik az unatkozó emberekre. Én a kapcsolatunkban unatkoztam, a sok nélküled töltött idő alatt. Azok alatt az idők alatt, amikor vártam, hogy gyere, és már nem fogtam bele semmibe. Azok alatt az idők alatt, amikor mindent félretettem a megbeszéltünk programunk miatt, és Te átszervezted. Ki kellett találnom mit tevékenykedjek helyettünk. Annyi dolgod volt, hogy percről percre meg kellett tervezni az elkövetkezendő napokat, heteket. Az nyarat. A fél nyár eltelt és rendszerint a sűrű programok helyett csak veszekedtem rád, hogy miért nem tudsz semmit betartani és az elfoglaltságaink helyett csak a nélküled töltött idő maradt. 

Azzal, hogy nem vagy, tulajdonképpen szinte semmi nem változott az életembe. Ugyanúgy voltam, időnként válaszoltam neked: a különbség csak az üzeneteink elszomorító stílusában jelent meg. Feltetted azt a kérdést, hogy hol romlott el köztünk, hol maradt el minden, az ami elején volt. Szarkasztikusan néztem hátra a szekrény mellé beállított tükörre, amelyet abból a célból szereztem be, hogy együtt készítünk egy ékszertartó szekrényt, és arra gondoltam, hogy válaszként eléd tartanám. Azonban nem csak azért nem tettem meg, mert a tükör valójában még tegnap nem volt itt, ugyanis ma vettem, hanem már nem láttam értelmét, hogy bántsalak. Hónapokon át tartó segélykiáltásokból sem hallottad a szavam, most abban a reménykedek, talán a némaságra felfigyelsz. 

Azt remélem, csak vendég vagyok a régi életemben, ugyanis a gyerekszobámat negyedszázadosan már kinőttem. 

Levetkőztetve

Az ember élete során biztos, hogy meg fog élni egy rossz kapcsolatot. Egy olyat, ahol csak egy játékszer, ahol a másik fél csupán meztelenül szeretné látni, érinteni és összeforrni vele.

Van, amikor megéljük ugyanezt, csak nem a testünkkel, hanem a lélekkel.

Meztelenül akartál látni, ahogy én is Téged. Nem a testet, hanem a lelket. Levetkőzni mindent magunkról és csak a csupasz lelket látni, a lélek olyan részeit, amelyet senki más. Egymás lelkét akartuk érinteni, majd összeforrni. 

Micsoda abszurdum azt hinni, hogy helyes megoldás a lélekkel azt tenni, ami a testtel csak kihasználás!

Mégis elhittük. Sikerült is egymást levetkőztetni. Testileg és lelkileg. Összeforrtunk testileg is és lelkileg is. 

Hiba csúszott be... Mégis miféle? 

Levetkőztettük egymás lelkét meztelenre és mintha nem ezt az eredményt vártuk volna. Mintha elképzeltük volna egymás lelkét csupaszon és mégsem az amit látunk.

Vagy a fene tudja...

Most mégis itt fekszünk, egymástól távol, kisemmizve, lemeztelenített lélekkel....

Egy napja volt, hogy...

1 napja volt, hogy telefonon beszéltünk.

1 napja volt, hogy annyit mondtam, hogy "Szia, Roland!"

1 napja volt, hogy annyit mondtál, hogy "Szia, Erika!"

Nem szokványos elköszönés. Az utolsó. Könnyekkel küzdve tettük le a telefont. Mást vártunk. Én mást vártam. Egy kiáltást, hogy ne! De nem kaptam meg. Engedtelek, Te pedig mentél. Csak vártam, hogy visszanézz. Csak vártam, hogy visszagyere, kedvesen elmosolyogj, átölelj és a fülembe súgd, hogy "csak vicceltem, Te butus, sosem mennék el!". 

Nem mozdultam, azóta is várok. Már tudom, hogy nincs mire. Távolodik a hangod, amit egy-egy videóból idézek fel, amiket készítettem rólad. Már az illatodat is egyre gyengébben érzem. 

Amikor reggel odaálltál elém csillogó szemekkel és a két kezeddel nyújtottad oda a gondosan becsomagolt szendvicset, amit nekem készítettél, amikor az állomáson csillogó szemekkel kapkodva bontogattad a csokit, hogy adhass belőle, azt hittem, van remény. Újra azt az a kedves kis bolondot láttam benned, akinek pár hónappal ezelőtt új életet adtam a szerelmi vallomással. Az útjaink  mégis elváltak. Én eltűntem az állomás épületében, felszálltam a vonatra, és kirobogtam az állomásról, miközben Te kitolattál a parkolóból és rákanyarodtál az útra. Az elmúlt hónapokban ezt pár nap múlva ennek fordítottja követte: lekanyarodtál az útról, beparkoltál, beérkeztem a vonattal, leszálltam és előbukkantam az állomás épületében. 

Most nem tudom, mit remélhetek. Eddig minden induláskor alaposan elbúcsúztunk, mintha sosem látnánk egymást, integettünk egészen addig, amíg eltűnt a másik. Most azonban úgy tettünk, mintha hamarosan látnánk egymást. Mégis, várni fogok rád. Tudom, hogy késnél, így várni fogok rád egy darabig az állomás előtt. Talán mégiscsak jönni fogsz, talán mégiscsak átölelsz majd, talán ezt csak egy rossz álom.

1 napja volt, hogy ismét térdre akartam borulni, és könyörögni, hogy ne legyen így, biztatni Téged, hogy van értelme. Annyit feleltél, hogy "Nem tudom." 

1 napja volt, hogy meghaltam. 

1 napja volt, hogy behunytam a szemem, szabadjára engedtem a könnyeim és elköszöntem Tőled.

Szia, Roland!

Szeret, vagy nem szeret?

Az általános iskolában még rendben volt az a játék, hogy mi csajok lelopkodtuk az iskolaudvaron nyíló virágokat és szegény növényt kitettük annak a szörnyű kínnak, hogy szektaként körbeülünk, a szektavezér egyesével tépkedi a szirmokat, miközben azt hajtogatja, hogy "szeret, nem szeret, szeret, nem szeret", mindezt csak azért, hogy megjósoljuk a csodás jövőnket a másik osztályba járó szépfiúval vagy épp egy elérhetetlen sztárral. A jóslatok ott buktak el, hogy sokszor újra és újra elvégeztük azért, hogy a megfelelő eredményt kapjuk.

Felnőttünk. Vannak, akik még hisznek az ezotériában, vannak, akik elítélik. A kettő közé tartozok. Talán van bennük igazság. Virágok szirmait azonban már tépkedem.

Már nagyban megy a játék. Már nincs körbeült szekta tini lányokkal. Már csak két ember van: Ő meg én.

Az, hogy szeretlek vagy nem, már a kettőnk játéka. A Sorsban hiszek, bár a folytonos huzavona után megingott benne a hitem. Szakítottunk már hetente, naponta, sőt óránként is. Egyik pillanatban az egekben voltam a boldogságtól, a másikban meg a földön henteregtem bánatomban. Egyik pillanatban összedőlt körülöttem a világ, a másikban újraépítettem, ami a következőben szinten összedőlt. Szeretlek. Nem szeretlek. Szeretlek. Nem szeretlek. Már vártam mikor dob ki útközben egy napraforgómezőn, hogy játsszak azokkal szeret, nem szeretet, és ha az összes virág szirmát letépve sem tudtam eldönteni, hogy mi legyen, akkor szedjem ki a magokat is. Sokkal drasztikusabb módszert választott: egyszerűen nem tudtam kidobni. Kértem, hogy menjen el, de nem tette. Kezébe adtam az összepakolt cuccait, de mindent visszarakott a helyére. Mondtam, hogy ennyi volt, mire azt válaszolta, hogy nem.

Eldöntötte helyettem: szeretni fogom.

Piromantika

A romantika és a piromán, "piromantika" közt nem csak a betűk terén vannak a hasonlóságok. Kezdő szerelmesként úgy is lehet mondani, hogy lángra lobbantották a szívemet. Ekkor még képes voltam a hinni a mesékben...

Ma már nem hiszek bennük. Tudom hogy léteznek jó és varázslatos dolgok, de mind csak relativitás kérdése. Ami nekem varázslat, másnak talán fabatkám sem ér. Nem tudok hinni sem a jó, csodaszép tündérmesékben, sem pedig a csúf, gonosz lényekben.

Nem hiszek abban, hogy a sötétség magában rejt valakit meg valamit, így bátran merek kimenni a sötét éjszakába, hogy mint egy félő tinédzser elbújva lopjak magamnak egy slukkot, és új értelmet nyer a piromantika. Megvan hozzá minden. Romantika és lángra lobbanást. Egy-egy romantikus pillanat helyett bánatomban rágyújtok. Olyan a szerelem is, mint a dohányzás. Az öngyújtó lángja izzó parázsként folytatja életét, haloványon pislákol egy darabig, majd elhal, újra és újra minden szálnál, de a függők mégsem tudnak leszokni róla. Vannak, akiknek pedig csak alkalmanként kell és akiknek sosem. Vannak a párkapcsolatfüggők, a normális emberek a szerelemmentesen élők.

Tökéletes pillanat lett volna. Én a kertünkben, ő is több száz kilométerre a sajátjában, nézzük a csillagok rejtélyes világát, és ábrándozunk, hogy a kettőnk kapcsolata is milyen rejtély. Miért kellett találkoznunk, miért ismertük meg egymást, és miért tart minket össze szorosan a Sors, miközben ezzel egy időben el is szakít? A csillagokat eltakaró felhők ráébresztettek, hogy már nem az a naiv kislány vagyok, aki izgatottan fekszik egy pokrócon a kert közepén, mert tudja, hogy több száz kilométerre tőle a szerette ugyanezt teszi, megtelik a szívük forrósággal.

A szívem csak úgy volt. Nem telt meg sem forrósággal, sem a várva csodával. Bánatot érzett, és keserűséget. A mentolos keserű ízt éreztem a számban is, majd leültem a betonra és a lassan feloszló felhők mögül előbukkanó csillagok elégedett, kissé talán öntelt mosolyt varázsoltak az arcomra. 

Eljön még az én időm.

Szíverősítő

Ami nem öl meg, az megerősít.

Tanúsíthatom. Az utóbbi időszak kicsit talán zűrösebb és rázósabb volt magánéleti tekintetben. Sikerült minden problémát átvészelni, túllépni rajta, és talán közelebb kerültünk egymáshoz, egyre jobban értékeltük egymást.

Sokszor akkor jövünk rá, hogy valami vagy valaki mennyit ér, ha már elveszítettük. Ebben az egy hétben sajnos túlságosan közel került ezt a rémálom, hogy az életünket külön utakon folytatjuk. 

Sírtunk. Minden egyes nap. Azt mondják, a férfiak nem sírnak, viszont mi, hisztis nők ezt bepótoljuk helyettük is. Ez nem igaz. Akinek érzelmei vannak, aki szeret, az sír. A Tisza partján nálad is elszakadt totálisan a cérna. Megsajnáltalak, ahogy zokogtál, pedig megfordult a fejemben, hogy üvölteni kezdjek Veled, hogy "Fáj, ugye fáj, ugye nagyon fáj? Ugye szenvedsz úgy, ahogy én is? Ezt akartad?". Mégsem tudtam megtenni. Csak szorosan öleltelek és hazudtam. Hazudtam, hogy nem kell félned, mert minden rendbe jön. Pedig én féltem a legjobban.

Mégsem az volt a legmélyebb pont, amikor ott együtt sírtunk. Hanem amikor már nem tudtunk. Ami csak pár csepp könny csordult végig az arcunkon. Már nem a bántások fájtak, hanem az, hogy miért nem működik, miközben minden megvan, ami kell, tökéletes összhang van köztünk. Valami mégsem volt a helyén.

A mai nap rádöbbentett, mi hiányzott. A biztonság. Egy cseppnyi bizonytalanság ugyanis még mindig rejtőzött a kapcsolatunkban. Egy olyan arcodat tártad elém, amiről tudtam, hogy egyedül én vagyok az, aki láthatja, aki megismert a lelkedből most egy olyan darabot, amit sose senki más nem fog. Megosztottad magadat velem.

A mai napi találkozás egy boldogságdömping volt számunkra. Egy rövidke vonatút, és összehozott minket, újra. Tudtuk, hogy mindig ott van nekünk a másik. Hiába volt köztünk majdnem 300 km, mégis éreztük, hogy ott van mellettünk a másik. Hirtelen újra összeforrtunk, megszűnt a bizonytalanság.

"Magam lehetek, de egyedül nem"

Önpingpong

Az emberekre amikor rátör az idétlenség, valójában remekül egy tudják magukat szórakoztatni akár egy tollal, egy sörös doboz fülecskével egy kulccsal vagy bármivel, amivel éppen elérhető közelségben van. A kreativitás határtalan.

Láttam már ilyet is az állatvilágban. Egy kutya és hat macska gazdájaként volt szerencsém nem egy önszórakoztatás szemtanújának lenni. A kutyám például rendszeresen maszturbál. A kerti tavacskánkban is halak oda-vissza úszkálása is valamiféle önszórakoztatás. Mit élvezne ugyan abba, hogy egy helyben lebeg?

Mi a helyzet a bogarakkal? Valószínűleg a méhek nem hobbikertészként járják a virágokat, nekik fontos feladatuk van. Vagy a vándorló hangyáknak hol szórakozás az, amikor megfogják a tojásokat, elvonulnak vele valahova, majd vissza, majd megint el, majd megint vissza? Hah, a királynőnek biztos remek móka, hogy több millió pasit vesz rá arra, hogy kívánságát teljesítve oda-vissza rohangáljanak, de szegény dolgos alattvalóknak nem. A rózsabogárnak pedig egyenesen fájdalom az élet, szó szerint, hiszen amint valami akadálynak repül, a földre zuhan és eljátssza a hattyú halálát. Neki nem hogy szórakozás nincs, még boldog élete sem.

Ma éjszaka társam egy aprócska éjjeli lepke. Az erkélyen ülve, a laptopon gépelgetve, egyszer csak egy fényéhes kis lepke koppant a képernyőn. (Tudom, hogy az utóbbi években elterjedt mindenféle diéta, bár pontosan egyiket sem ismerem, amit az is bizonyít, hogy kövér vagyok, na de hogy már egy lepke is a fényevéssel próbál karcsúsodni?). Utána a billentyűzeten. Utána a képernyőn. Utána a billentyűzeten. Pingpongozott, ő volt a labda és az ütő is egyben. Időnként elszúrta az ütést, és akkor vagy a karomról pattant vissza vagy a lábamról. 

Elismerően néztem rá és fejet kellett előtte hajtanom. Számára a szórakozás összefügg az egészséggel: fényevő diétán van és önpingpongozással sportol. Közben pedig lelkiismeret furdalás fogott el. Elvégre még egy kis lepke is többet tesz a jó alakjáért, mint én.

A lélek

Köztudott, hogy 2018-ban már hol tart a tudomány világa. Az emberi test összes alkotó eleme felsorolható, azonban van egyetlen egy részünk, amely megmagyarázhatatlan és nem kézzel fogható: a lélek. Minden emberben ott van, még ha lelketlennek is nevezik.

A lélek mozgat minket, ez késztet cselekedetekre, ez éltet. Láthatatlan, pedig mindig mindenhol jelen van. Minden interakció során lelkek találkoznak egymással. Egy szülő-gyermek kapcsolat és párkapcsolat során lelkek találkoznak, sőt, még a buszon a mellettünk ülő vadidegen ordítozik a telefonba, akkor is lelkek találkoznak. Talán az ő lelke megsérült éppen és mivel akaratlanul is odafigyelünk rá, a lelkünkkel figyeljük őt. 

Mindenkinek kialakul a lelke, ami függ a neveltetésről, átélt tapasztalatoktól és minden egyéb körülményektől. Két ember szorosabb kapcsolata során pedig kissé átformálódnak a lelkeink, hasonulnak egymáshoz, vagy éppen taszítják egymást. 

Az életünk során keressük a párunkat. Mindenki egy olyan párt szeretne választani magának, aki a lelkitársa lehet, akinek hasonló a lelke. Tökéletesen azonos lélek nincs, mégis ha megtaláljuk az igazit, akkor a lelkeink elkezdenek hasonulni. Vagy ellenkező esetben háborúba lépnek egymással.

Egyértelmű, hogy amennyiben a hasonulás gond nélkül lezajlik, akkor minden rendben van. Megismerem a lelkedet, Te is az enyémet, és elkezdünk hasonlítani egymásra, ami egyetértésekben, tiszteletben nyilvánul meg, vagyis ha nem pont ugyanúgy képzelünk el, ahogyan a másik, akkor tiszteletben tartjuk, hogy más véleményen van, ezzel pedig újra közelebb kerül egymáshoz a két lélek. Hogy juthatunk el mégis a háborúzó lelkekhez? Piszok egyszerűen. A legnagyobb gond az észrevehetetlenség. Amennyiben fogok egy géppuskát és a fejedhez tartom, nyilvánvalóan kétszemélyes háború fog kezdődni, de ha a lelkek fegyvert fognak egymásra, az nem látható. A kezdet ugyanaz, megismerjük egymás lelkét, a hasonulás is elkezdődik, de egy hiba csúszik bele. 

A kézzel megfoghatatlan dolgok más kézzel megfoghatatlan dolgokhoz kapcsolódik. Talán nem is jó megfogalmazás a dolgok, elvégre azokat pont hogy meg lehet fogni. A boldogsághoz szükség van szeretetre, jó közérzetre. Ki tudná ezeket pontosan definiálni? Minden ember számára mást és mást jelent. Egy darab banán mindenki számára ugyanazt jelenti, megfogok egyet és lerakok eléd. A szeretet nem tudom megfogni és lerakni eléd. Elsőként pedig azt kell megértenünk, mit jelent a szeretet nekem és mit jelent a szeretet neked. Ha megadjuk egymásnak a szeretetet, akkor a boldogságot is "eléd tudom rakni".

A léleknek szüksége van boldogságra, szeretetre és sok más, kézzel megfoghatatlanra ahhoz, hogy életben maradjon. A hiba sokszor ezekben rejlik. A túlzott szeretetben. Ha én túlságosan szeretlek, vagy Te engem és magunkhoz kényszerítjük a másik lelkét: megfojtjuk. Megfojtjuk egymás lelkét. A lélek ugyan életben marad, de félni fog és menekül. Eleinte felveszi a harcot, küzd, amíg tud, végül menti magát, mielőtt megfulladna. A lélek ekkor különleges viselkedést tud produkálni: kiválasztja kihez hogyan viszonyuljon. Számodra meghal, miközben másik számára még életben van.

Ha zokogsz, én pedig közönyösen nézlek: megölted a lelkemet.

Ha zokogsz, én pedig magamhoz ölellek: a lelkünk közelebb kerül egymáshoz.

Szerelmünk története - Hogyan mesélnek sztorit a lányok?

Egy kapcsolat történetében mindig valami misztikum az, hogy jöttünk össze, hogyan ismerkedtünk meg. Ez az a történet, ami az elején nem is lényeges, később pedig újra és újra elmeséljük. A normális embereknek mindig van valami romantikus sztori. Megláttál a buszon, leszólítottál, és szerelembe estünk. Ah, egy tündérmesében biztosan. De nem ez a valóság, nyuszikáim. Ki ne hallotta volna már azt a vicces szólást, hogy "Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra, vagy jöjjek be még egyszer?" Hányszor mentem be azon az ajtón, mire megszerettük egymást....

A történet egyszerű. Bementem egy egyetemi laborba, ahol ketten voltak, rögtön beszédbe elegyedtek velem. Összejöttem és 3 évet leéltem az egyikükkel, miközben a másikkal egy nagyszerű barátság alakult és egyre közelebb kerültünk egymáshoz, fellángolás is volt, amit elfojtottunk. A szakítás után azonban még közelebb kerültünk egymáshoz, míg nem végül egymásra találtunk.

Mi, nők, köztudottan sosem magyarázunk el semmit ilyen egyszerűen és felületesen. Az is ismeretes rólam, hogy szeretem az iróniát. Nos, hogyan is szól valójában is a történet?

Egy szép délutánon beléptem egy egyetemi laborba. Egy dróthalmaz (amit kutyarobotnak hívnak, bár nem tudom ehhez mennyi alkoholra és fűre volt szükség a készítőknek, hogy kutyának nézzék) előtt mászott négykézláb a földön, felnézett rám és annyit kérdezett: "Tudsz Linuxozni?". Rögtön láttam, hogy rendes srác. Pontosan tudtam, hogy komoly szándékai vannak, és szívéből szólt, ugyanis egy csajozógép csak kacsintott volna egyet, hogy "Szia Cica, Linuxot vágod?". A kócos haja, a barna, csillogó szemei, a mosolyo már akkor megfogott. 

Mégsem vele jöttem össze. Tudtam, hogy mennyire fontos neki, hogy erős alapokon nyugodjon a kapcsolatunk. Szükség volt mély bizalomra, stabilitásra, viszont ez idő alatt nem akartam nagyon unatkozni, úgyhogy addig lefoglaltam magam mással.  Ez idő alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Többször elhívtam programokra mint egy randi, de sajnos mindig visszautasította pedig csak az akkori párom lett volna  még ott rajtunk kívül felesleges harmadiknak. Végül már ő hívott el minket a Tiszára. Gyertyákkal rakott körbe, ott ültem mellette és figyeltem, ahogy halat fog. Az érzéseinket mégsem vallottuk be. Visszatartott valami láthatatlan erő, vagy csupán az, hogy a párom egy késsel hadonászott ami egyszer közöttünk is landolt.

A későbbiekben újabb lépést tettünk a közös jövő felé: együtt szidtuk a páromat. A kedvemben akart járni. Én soroltam a hibáit, ő pedig helyeselt.

A szakítás után már egyértelműen közeledtünk. Egyre több közös programunk volt: elmentünk a Tescoba, és felvitt az Avasra. Mégnem, már nem bírtam tovább az érzéseimmel. Odaültem mellé sírva, és kimondtam: "szeretlek!". Mire ő bólintott és ennyit válaszolt: "Az jó."

Így kezdődött minden, 4 és fél hónappal ezelőtt....

Az álmok tragédiája

Az embernek két esetben van sok mondanivalója: ha nagyon boldog vagy ha nem.

2 évvel ezelőtt arra vágytam a Tiszára menet, hogy megfoghassam a kezedet. Akkor kiváltság volt, hogy mehetek Veled, elvégre a párommal jó barátok voltatok. Most pedig Veled vagyok ott, bármikor mehetek, mert már hozzád tartozok. Pontosan úgy fogod a kezemet a combodon, ahogy erről álmodtam. Most mégis azért megyünk a Tiszára, hogy mentsünk a menthetőt, miközben a kapcsolatunk egy szakadék szélén van. Úgy mentünk le a gáton a vízhez egymás kezét fogva, és úgy zokogtunk egymás nyakába borulva, mintha ez lenne az utolsó, mintha meghalni készülnénk. Talán egy kicsit meg is haltunk. Egy párkapcsolat vége igen hasonló a halálhoz, és fel kell dolgozni, mint a gyászt. Hiszen az az ember, aki eddig a mindennapjaink része volt, hirtelen eltűnik. Hazamész, és szomorúan nyitod meg a chat-et. Nem várnak aggódó üzenetek, "Ugye rendben hazaértél? Hol vagy eddig?", és nem írhatod senkinek, hogy "Hazaértem". Minden hiányozni fog. Még a hisztik is. Hiába nézegeted az időt, még direkt el is húzod, hogy veszekedjen már, hogy "Mikor jössz? Nem ez volt megbeszélve! Nem igaz, hogy egyszer sem tudsz időben itt lenni.". Fáj a tudat, hogy valójában már nem is vár Rád senki. Mindketten tudjuk, hogy csupán pár lépésre vagyunk, hogy ezt átéljük.

Azt mondják, vigyázz, mit kívánsz, még a végén valóra válik. Valami rossz esetében ez a félelem természetes, azonban az igazi veszélyt a jók rejtik. Az álom és valóság ellentétei egymásnak. Álmunkban minden úgy vagy, ahogy szeretnénk. Minden pillanat úgy történik, minden ember azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amiket szeretnénk. Pont azért álmodunk, hogy kiszakadjunk a valóságból. Az álomban minden működik. A legnagyobb hibát azzal követjük el, ha az álmokat ráhúzzuk a valóságra. Nem kerül minden a helyére, és sokszor értetlenül állunk előtte. Mintha mást vártunk volna. Azt gondoljuk, hogy az álmokat olyan egyszerű a valóságba átültetni, mintha leakasztanánk egy festményt a falról és átraknánk egy másikra.

Volt egy álmunk. Megpróbáltuk valóra váltani. Értetlenül állunk, hogy miért nem működik? Mi a gond? Hiszen álmunkban működött. Pont ez az. Álmunkban működött. Most pedig azért harcolunk, hogy a valóságban is működőképessé tegyük.

Csak állunk egymással szemben. Mintha egy idegen arcot látnánk. Nem ismerünk se egymásra, se magunkra. Ki ez az ember, aki velem szemben áll? Ki vagyok én? Alig pár napra kezdődött, de már talán nem is tudjuk, hogy hogyan. Sokkal inkább azt a kérdést tesszük fel, hogy hogyan juthattunk el idáig?

Összetörten, haldokló reményekkel ülünk a szénabála tetején. Azt reméljük, hogy a lemenő Nap magával viszi a rosszat.

Holnap egy új Nap kel fel.

Három

3 hónap nem tűnik sok időnek. Mihez képest. Az 50 éves házassági évfordulóhoz képest nézve az a 3 hónap nyúlfarknyi idő, de ha belegondolok, hogy ezt velem elviselni nem lehet könnyű. 3 hónap nem egy olyan nagy forduló vagy különleges idő, hogy az ember visszaemlékezést tartson. 

Mégis, mi is történt 3 hónappal ezelőtt? Vagy talán még előtt, mondjuk úgy az elmúlt 3 évben. Elég sokminden.

Mégis, 3 hónappal ezelőtt a cselekedeteink a saját magunk számára is megmagyarázhatatlanokká váltak. Mit miért teszünk az életben? Erre a kérdésre a válaszokat ugyan hiába keressük. Te sem tudtad, hogy miért teszed azt, amit teszel, meg én sem tudom, hogy miért teszem azt, amit teszek. Nem tudod megmagyarázni, hogy miért jöttél fel értem, és vittél le az állomásra, mikor rosszul éreztem magam. Egyszerűen csak jól esett jönnöd. Én sem tudtam, hogy miért nem mondok nemet arra, hogy gyere, miért várlak. Nem értettem, hogy miért nézegetem folyton a fényképedet. Amikor észbekaptam, kikapcsoltam a telefonom, tudtam, hogy nem szabad nézni. Aztán újra elővettem és néztem. Csak feküdtem az ágyon és már potyogott a könnyen. Tudtam, hogy nem szabadna így tennem, de mégis, nem tudtam nem nézni. Azt a vidám arcot, a boldog mosolyát, a csillogó szemeit. Már 3 évvel ezelőtt megfogott benne valami, de mégis próbáltam elnyomni magamban és nem venni róla tudomást. Egészen mostanáig. Az elnyomás kezdett fájdalommá válni, elkezdett bennem egyre nőni, éreztem, hogy ki akar törni.

Már nem számított, hogy van-e nálad esélyem, vagy nem. Csak az számított, hogy a közeledben legyek, Veled, melletted. Várni akartam még. Rád, az érzéseidre, hogy Te mit érzel felém. Azonban olyan nagyra nőtt már bennem, hogy nem tudtam várni.

3 hónappal ezelőtt lerogytam melléd egy székre és könnyek között csak annyit mondtam: szeretlek!

Pillangó

A Hortobágyi kilátó tetején állva néztem a tengerként hullámzó mezőt. Hátulról a derekam köré fonta a karjait és megölelt. Mindig így ölel meg, amikor a távolt nézem. Észrevétlenül oson oda, amilyen észrevétlenül az életembe osont be.

Eszembe jutott, ahogyan először ölelt. Reszketett a karjaim között, és úgy szorított, mintha egy pillangót tartott volna a markában és attól félt volna, hogy ha tágabb rést hagy az ujjai közt, akkor tovaszáll. Élvezte minden pillanatát, ahogy a lepke szárnyai finoman érintik az ujjait. Persze, hogy őrzi, hiszen a végtelen türelmének köszönhető az, hogy kivárta, amíg egy csúf hernyó bebábozódva  lepkévé alakul.
Téveszmékben élt. A pillangók nem szállnak olyan tenyérbe, ahol hamarosan fogságba esnek. A pillangók egészen máshol vannak. A kitavaszodás csodája leszegett fejjel sosem látható. Mérgelődve tocsogunk a latyakban, majd a fák virágai elnyílván összeszemetelik a járdát, mindez, mit lehajtott fejjel látunk, miközben magasan lemaradunk a hófödte táj szépségéről, ahogyan az olvadást színes virágokba borult fák követik. A pillangók is eme magasban szállnak.
Kezembe vettem az arcát, hogy felemeljem a fejét. Csak nyújtsa ki csendesen a karján, és várja, ahogyan egy színes lepke rászáll megpihenni. Ne akarja a markába zárni. Onnantól kezdve a pillangó sem akar menekülni. Pontosan tudja, hogy azon a karon megnyugvásra lel, és biztonságban van.
Már nem fél megölelni. Magabiztosan, mégis finoman bújik oda, hogy ne sértse meg a lepke hártyavékony szárnyait. Éppen csak hozzáér a hátamhoz a mellkasa, és érzem a nyugodt levegő vételeket. Mindketten ugyanazt a biztonságot és a nyugodtságot érezzük.

Angyalok és örgödök

A világot valami felsőbb erő irányítja, mintha valóra válnának a fantáziavilág lényei. Angyalok és démonok küzdenek egymással, a hétköznapi emberek pedig szívják eme nézeteltérés következményeit. Az angyalok is, ahogyan az ördögök láthatatlanok. Ők látják egymást. Lucifer a kettő keveréke. Angyal volt, elbukott, ördög lett.

Azt gondoltam, hogy én is a hétköznapi emberek közé tartozok. Azonban olyanok jöttek az életembe, akik elhitették velem, hogy angyal vagyok. Égig emeltek, elhitették, hogy jó vagyok, megmentettem őket, hogy valójában én emeltem égig őket. Csodálatos embernek éreztem magam, szerettem magam, az életemet. Tudtam, hogy nekem valami különleges szerep jutott ebben a halandó világban. Az életet alakító harcból a jó oldalon állok.

Elhitették velem, hogy égig emelem őket és majd elengedem a szegény kisember kezét, hogy a magasból zuhanjanak a földre és megsemmisítsem az utolsó reményeiket. Meggyújtották a szárnyaimat, és vasvillát adtak a kezembe, hogy azt higgyem, ördög vagyok. Az ördögök ők voltak. Hát persze, különben nem látták volna, hogy angyal vagyok.

Szomorúan vonultam félre. Már nem hittem sok mindenben. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Valaki szintén szomorúan mászkált fel-alá. A szárnyai már letörtek, a porban húzta maga után, észrevétlensége miatt többen is ráléptek már. Kérlelve nézett rám. Én még zokogtam. Ő már nem tudott. Nem volt, ami kijöjjön belőle, csupán az üresség kongott a lelkében. Mit tehettem volna? Tudtam, hogyan lehet letört szárnyakat meggyógyítani. A magamét sokszor kellett. Bár tudtam, az övé már annyira rossz állapotban, hogy sosem tud újra repülni. Mégis odajött hozzám, megfogta a kezem, hogy engem vigasztaljon. Éreztem, hogy meg kell próbálnom a lehetetlent, csodát kell tennem vele. Kissé bűntudatosan bátorítottam arra, hogy merjen élni, hiszen én pont ebbe buktam bele annyiszor. Most megpróbáltam. Példát kellett mutatnom neki.

Kivittem a szakadó esőbe, és együtt áztam vele, hogy tisztára mossam elpiszkolódott szárnyait, és megmutassam neki, hogy a legrosszabb dolognak is meg kell tudni látni a jó dolgokat. A kosztól elsötétedett szárnyai kifehéredtek, az elsötétedett lelke színessé vált. Újra élt. 

Kissé szomorúan ültem vissza. Csodát tettem vele. Képes szállni. Elrepülhet.

Nem repült el. Odaült mellém. Egyre nagyobb csokrot készített a tollakból. Egészen addig tépkedte az egyik szárnyából, míg az már használhatatlanná vált. Értetlenül néztem rá. Mit akar fél szárnyával? Hosszas munkában a tollakból kipótolta az én fél szárnyamat. 

Itt álltunk, két különleges angyal, mindketten fél szárnnyal. Két angyal, akik csak együtt képesek szállni. 

- Most már összetartozunk - mondta és puszit adott a homlokomra.

Ez a világ nem eladó!

Egy napsütötte délutánon elégedetten dőltem hátra egy padon Tapolcán, és néztem, ahogy a kacsák könnyed mozdulattal úsznak a vízen. Szinte suhannak. Megirigyeltem őket. Eszembe sem jutott, milyen csodás lehet repülni, szabadon fent az égen. Csak azt figyeltem, mennyire lazán úsznak a vízben.

Nem akartam már szárnyalni. Meg se fordult a fejemben, hogy van ilyen lehetőség. Hogy ott fent, egészen magasban adjam át magam a szélnek és a bizonytalan irányoknak. Megismertem, hogy a legkülönlegesebb dolgok olykor pont a legegyszerűbbek.

Talán rosszul kellett volna magam érezni, hogy ott ülök és nem sok mindennel foglalkoztam.

Először a múlttal kezdtem el, ahogyan egy őszi délelőtt az elhagyatott parkolóban másodjára vallott idén szerelmet és ígérte meg az egész világot a csillagokkal együtt. Talán tényleg meg tudta volna adni, mert volt hozzá elég pénze, hogy megvásárolja. De ettől többet nem. Pont ezért fordult meg a fejemben, hogy újra megtörténhetne ez a pillanat. Újra szerelmet vallhatna és megígérhetne mindent. Szembeköpném.

Mit tud kezdeni az ember egy olyan világgal, amit a kirakatban látott meg és választott ki? Megkapja, hazaviszi, elolvassa a mellékelt használati útmutatót, és? Mi van az és után? Használja, ameddig meg nem unja, hogy valójában minden részét ismeri. Hiszen pont azért választotta, mert ismeri a részeit és tetszik neki. Mint egy porszívó. Tetszik a színe, nincs benne porzsák és kárpit tisztítására is alkalmas. Tökéletes! Otthon pedig hetente egyszer előveszed, hogy felporszívózz vele. Erre képes. Többre nem, hiába adtad érte oda két havi fizetésedet.

Véletlenül botlottam bele egy nagyon különleges világba. Még évekkel ezelőtt. Most vettem észre hogy egy felfedezetlen világ, amely nem szerepel a kirakatban a többi között. Borsózni kezdett a hátam. Vajon ez miért nincs ott a többi között? A kíváncsiság hajtani kezdett, hogy megismerjem. Ekkor jöttem rá, hogy mennyivel csodálatosabb megismerni és kialakítani valamit, mint megvenni egy előre gyártottat.

Elég hamar érezni kezdtem, hogy ezt a világot mintha már egy kicsit ismerném, nem volt annyira idegen. Miután ledöntöttem a kert köré épített zord falat hirtelen szép színben tűntek fel a virágok. Szép lassan a falakat kezdtem el keresni, hogy lerombolhassam, és megnézzem, milyen csoda rejlik mögötte. Újabb és újabb dolgokat fedeztem fel, miközben mindvégig azt éreztem, hogy ezt már ismerem.

Felidéztem magamban a kis herceg történetét. Azt hiszem, felfedeztem ama törékeny kis herceget és az ő aprócska, mégis csodálatos világát. Ahol ha szeretném, akár negyvenháromszor is megnézhetem a naplementét, és olyan különlegességeket találhatok itt, amelyek sehol máshol, ezért kiemelten fontos, hogy vigyázzak rá és megőrizzem azt. [1]

Nyugalom töltött el, ahogyan újabbnál újabb felfedezéseimet tettem meg, közben szépítgettem és otthonosabbá varázsoltam. Boldoggá váltam, egyre biztosabban éreztem, hogy megtaláltam azt a világot, amelyet szeretnék.

Nem csak üres szavakat kaptam Tőle, hanem sokkal fontosabbat attól: tetteket. Ezért voltam képes hinni a szavainak, mert azokhoz mindig társult egy-egy tett. Kérés nélkül. Az én szavaim nem is kellettek, nem kellett kérnem semmit. Mindig ott volt. A semmiből tűnt fel és lelkesen jött az ajtómhoz, türelmesen várt, mire végre odaléphetett mellém és megfoghatta a kezemet.

A repülés a legtöbb madárra jellemző. Szinte mind tudja. Semmi különlegesség nincs benne. Hiszen ezért madarak, hogy szárnyuk legyen. Sokkal különlegesebbek a kacsák, ahogy suhannak a víz felszínén.

[1] Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

Zűrös reggel

6:21
Felébredtem. Még éppen időben, 2 perc múlva csörögne az ébresztő.

6:22
1 percbe telt, mire sikerült kikapcsolnom az ébresztőt.

6:24
Kávé.

6:30
Egy gyors válasz Neked.

6:32
Biztos, hogy a citromsárga blúzomat fogom felvenni.

6:36
Egész jó így féloldalasra tűzve a hajam.

6:37
De mit vegyek fel a blúz alá? Így túl mély a dekoltázsom.

6:39
Van egy rózsaszín cipzáros pólóm, mellénynek jó lenne.

6:40
Nem jön rám a szürke, csipkés blúzom

6:41
Mondjuk ez a zöld kardigán jól áll. De most mégsem ezt.

6:42
Nahát! El is felejtetem, hogy van egy ilyen felsőm! Ez a világos zöld nem lenne jó alá.

6:43
Jé, mi ez a fekete top? Ez jó lesz.

6:50
Na jó, legyen másképpen a hajam inkább.

7:00
Tizenötször tűztem újra a hajam.

7:05
Inkább úgy legyen a hajam, ahogy előbb volt.

7:08
Nem tudom még egyszer úgy megcsinálni. Eltűzöm inkább hátra.

7:12
Ropog a hó egy autó alatt. Jesszus, csak nem Te jöttél hamarabb?! Hisz' még nem vagyok kész!

7:15
Mindent bepakoltam? A sütidet el ne felejtsem!

7:16
Nyaklánc, óra oké. Melyik fülbevaló legyen, amibe nem akadsz bele, ha megölelsz? Legyen karkötő is.

7:17
Kifessem a szememet?

7:18
Alul vagy felül is?

7:19
Inkább nem, csak elrontom.

7:23
Nem sokára jössz.

7:29
Megcsörren a telefon. 10 percem van.

7:31
Legyen a szövetkabát, az úgyis tetszik Neked.

7:36
Egy kék autó megy a ház előtt. Ez Te voltál már?

7:40
Ez már tényleg Te vagy.

7:41
Rohanok le a lépcsőn.

Én késtem vagy Te késtél?
Nem érdekel, ha Miattad kések el.

Tudod, hogy milyen?

Tudod, milyen a szerelem?

Tudod, milyen szeretni és szeretve lenni?

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezt én meg fogom Neked tanítani. Tévedsz, ha azt gondolod, hogy én bármit is tanítani fogok Neked. Sőt, ellenkezőleg. Romboló tevékenységet fogok végezni. Évek során a magad köré épített falaidat fogom porrá zúzni és feltörni minden ládikát, ahova eddig elrejtetted az eddigi életed. Előveszem a titkaidat, az álmaidat, az elfojtott érzéseidet és meglengetem előtted, mint egy diadalmi zászlót, hogy jelezzem, innentől én fogok azok helyére költözni.

Édes rombolás lesz. Szeretni fogod, örülni fogsz, ahogyan az eddigi gondos munkád megsemmisül. Még csak el sem gondolkodsz majd azon, hogy akkor mi értelme volt dolgozni rajta?

Olyan vágyakat fogok ébreszteni benned, amiket nem fogsz érteni, amikről nem is tudtad eddig, hogy léteznek, és amik lehet, hogy még egy kicsit meg is fognak őrjíteni. Még kínozni foglak, élvezni, ahogy kaparod a falat, hogy könyörüljek rajtad, és a jót tegyem még jobbá, a szépet még szebbé, a teljeset még teljesebbé. Igazán egésszé. 

Fejre állítom és megforgatom Veled a világot, egészen addig, még teljesen el nem szédülsz. Mikor végre teljesen elveszted a fonalt és magadhoz térsz, akkor már azzal fogsz szembesülni, hogy a Te világod már körülöttem forog. Így fog semmibe veszni a tudomány. Így fogsz belém hülyülni. Így fog megsemmisülni az ész és az értelem.

Elvakulsz. Adj hálát az égnek, hogy nem látod Magadat kívülről. Vagy talán sajnáld, mert nem tudod megállítani saját magadat.

Elsőre még csak magadra sem ismernél. Aztán tudatosulna benned, hogy az tényleg Te vagy. Fognád a fejedet, hogy mit művelsz. Képes leszel egy komplett idiótát csinálni magadból, úgy viselkedni, ahogy még eddig sosem.

Egyszerre érzel nyugalmat és nyugtalanságot. Édes lesz minden ellentét, és ahogyan egyesülnek. Az elegy melegséggel fog szétáradni benned, és megváltoztat mindent. Nem lesz többé rossz. A rossz is jó lesz.

Tudod, ilyen szeretni és szeretve lenni.

Tudod, ilyen a szerelem.

Érzések viharában a napsütés

Először el akartam menni melletted, de nem tudtam volna megtenni, hogy ne adjam meg a tiszteletet, ami jár neked is, azért mert te is ember, ahogy mi mind. Miután elmondtam, hogy ennek már tényleg vége, könnyes szemmel fordítottál hátat. Egy kicsit elszorult a szívem. Inkább magamért. Nem akartalak szándékosan bántani, de most gonosz voltam. A bánatod láttán titokban elégtételt éreztem. Ha csak egy percre is átérzed azt a fájdalmat, amelynek a börtönében hónapokon keresztül raboskodtam...

Megértettem, hogy talán tényleg őszinte voltál hozzám, talán tényleg szerettél. Megértettem, hogy minden tettedet csupán a benned tomboló lelki viharok okozzák, amelyek mindig oly' csitíthatatlanok voltak. Egy kicsit megismertem az életedet is. De már tudtam, hogy nem én foglak menteni. Én nem a te megmentő Angyalod vagyok, hanem valaki egészen másé. Annak a valakié, aki éppen odakint vár rám.

Akinek sosem kellett könyörögnöm, hogy mellettem legyen, mert mindig ott volt, ha akartam, ha nem. Évekkel ezelőtt kinyitottam egy ajtót, hogy beengedjek valakit és Ő észrevétlenül osont be, mint egy kisegér, és elbújva motoszkálni kezdett. Onnantól kezdve sosem voltam egyedül, sosem volt csend. Valami titok lappangott bennem, valami titkos nesz. Egy rejtélyes szövetség kezdett kialakulni  kettőnk között. Némán beszélgettünk egymással. Majd hirtelen azt vettem észre, hogy egyre hangosabban motoszkálsz bennem, és kutatni kezdtem utánad. Hol bujkálsz? Amikor megtaláltalak, vidáman ugrottál hozzám és magadhoz szorítottál.

"Megtaláltál!"

Levél a gyermeki önmagamhoz

Kicsi Lány!

Gyermekként mindig arra gondoltál, milyen lesz majd felnőni. A szobádban fogtad a kezedben a babákat és milliónyi lehetőséges játszottál le. Azt kívántad, bárcsak valóra válnának az álmaid.

Mondok neked valamit, Kicsi Lány! Az álmok valóra válnak! De mindig vigyázz azzal, hogy mit kívánsz. Legyen az pozitív, vagy negatív.

Lehetsz naiv, de sosem buta. Bizonyos helyzetekben hagyd, hogy az agyad kizökkenjen a helyéről, és a szíved legyen a helyén, de előfordul olyan is, amikor az ellenkezője történik. A szíved megőrül, ezért az agyadnak kell átvenni a hatalmat és irányítani.

Sose félj senkit az életedbe beengedni. Talán nem fog örökké maradni. Talán fájni fog a búcsúzás. De sose haragudj senkire. Tegyél meg minden tőled telhetőt. Mert akkor a lelkiismereted mindig nyugodt lesz. A döntéseidnél sosem fogod tudni, hogy melyik a helyes út. Válassz, ahogy érzed. Van olyan is, hogy rossz döntést kell hozni ahhoz, hogy jó felé vezessen az utad. Ha bizonytalan vagy, kockáztass, mert egyszer élsz. Néha komoly felnőttként kell majd helytállnod, néha pedig lehetsz őrült. Ha nem teszed meg, örökké benned motoszkál, hogy mi lett volna, ha...? Ha pedig megpróbálod és elbuksz, vonj vállat és irány tovább! Ez van. Talán mindennek meg van az oka. Lehet, hogy az adott pillanatban nem fogod érteni, de idővel megérted. Amit szeretnél, azonnal tedd meg! Nincs is rosszabb dolog annál, mint szembesülni a ténnyel, hogy késő.

Kicsi Lány! Ha felnősz, megkapod az intelmeket, hogy addig örülj, amíg gyermek vagy. Akkor fogod ezt hallani és megérteni, amikor már nem tekerheted vissza az idő kerekét. De tedd el ezt a levelet! Sosem tudhatod, mi vár rád, mi lesz belőled. Talán egy igazi felfedező leszel, aki megépíti az időgépet, és a kezedben lesz a változtatás. Csak higgy magadban és a boldogságban!

Szeretettel,
A jövőbeli önmagad.

Ébredés

Ébredés. Hűvös reggel. Gőzölgő kávé. Hírek végiggörgetése. Mint a nagyok.
Nem akarnék felkelni. Aludni még. Mint a kicsik.
Mégis...
Az átmenet.
Nem vagyok már kicsi. Nem vagyok még nagy. Csak vagyok.
Már nem tartozik szertartásaim közé a Facebook végiggörgetése. Már nem kapok fontos üzenetet.

Harmadszorra is randizok, mint egy tinédzser, elbújva.
Mintha harmadszorra más lenne.
Mintha harmadszorra nem rontanám el. Mintha harmadszorra nem rontanád el.

Az álmomból kellene felébrednem. Képtelen vagyok rá. Álomfüggő lettem.
Mi történne, ha felébrednék?

"Elveszítettelek?"
"Nem."