Ami nem öl meg, az megerősít.
Tanúsíthatom. Az utóbbi időszak kicsit talán zűrösebb és rázósabb volt magánéleti tekintetben. Sikerült minden problémát átvészelni, túllépni rajta, és talán közelebb kerültünk egymáshoz, egyre jobban értékeltük egymást.
Sokszor akkor jövünk rá, hogy valami vagy valaki mennyit ér, ha már elveszítettük. Ebben az egy hétben sajnos túlságosan közel került ezt a rémálom, hogy az életünket külön utakon folytatjuk.
Sírtunk. Minden egyes nap. Azt mondják, a férfiak nem sírnak, viszont mi, hisztis nők ezt bepótoljuk helyettük is. Ez nem igaz. Akinek érzelmei vannak, aki szeret, az sír. A Tisza partján nálad is elszakadt totálisan a cérna. Megsajnáltalak, ahogy zokogtál, pedig megfordult a fejemben, hogy üvölteni kezdjek Veled, hogy "Fáj, ugye fáj, ugye nagyon fáj? Ugye szenvedsz úgy, ahogy én is? Ezt akartad?". Mégsem tudtam megtenni. Csak szorosan öleltelek és hazudtam. Hazudtam, hogy nem kell félned, mert minden rendbe jön. Pedig én féltem a legjobban.
Mégsem az volt a legmélyebb pont, amikor ott együtt sírtunk. Hanem amikor már nem tudtunk. Ami csak pár csepp könny csordult végig az arcunkon. Már nem a bántások fájtak, hanem az, hogy miért nem működik, miközben minden megvan, ami kell, tökéletes összhang van köztünk. Valami mégsem volt a helyén.
A mai nap rádöbbentett, mi hiányzott. A biztonság. Egy cseppnyi bizonytalanság ugyanis még mindig rejtőzött a kapcsolatunkban. Egy olyan arcodat tártad elém, amiről tudtam, hogy egyedül én vagyok az, aki láthatja, aki megismert a lelkedből most egy olyan darabot, amit sose senki más nem fog. Megosztottad magadat velem.
A mai napi találkozás egy boldogságdömping volt számunkra. Egy rövidke vonatút, és összehozott minket, újra. Tudtuk, hogy mindig ott van nekünk a másik. Hiába volt köztünk majdnem 300 km, mégis éreztük, hogy ott van mellettünk a másik. Hirtelen újra összeforrtunk, megszűnt a bizonytalanság.
"Magam lehetek, de egyedül nem"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése