Az általános iskolában még rendben volt az a játék, hogy mi csajok lelopkodtuk az iskolaudvaron nyíló virágokat és szegény növényt kitettük annak a szörnyű kínnak, hogy szektaként körbeülünk, a szektavezér egyesével tépkedi a szirmokat, miközben azt hajtogatja, hogy "szeret, nem szeret, szeret, nem szeret", mindezt csak azért, hogy megjósoljuk a csodás jövőnket a másik osztályba járó szépfiúval vagy épp egy elérhetetlen sztárral. A jóslatok ott buktak el, hogy sokszor újra és újra elvégeztük azért, hogy a megfelelő eredményt kapjuk.
Felnőttünk. Vannak, akik még hisznek az ezotériában, vannak, akik elítélik. A kettő közé tartozok. Talán van bennük igazság. Virágok szirmait azonban már tépkedem.
Már nagyban megy a játék. Már nincs körbeült szekta tini lányokkal. Már csak két ember van: Ő meg én.
Az, hogy szeretlek vagy nem, már a kettőnk játéka. A Sorsban hiszek, bár a folytonos huzavona után megingott benne a hitem. Szakítottunk már hetente, naponta, sőt óránként is. Egyik pillanatban az egekben voltam a boldogságtól, a másikban meg a földön henteregtem bánatomban. Egyik pillanatban összedőlt körülöttem a világ, a másikban újraépítettem, ami a következőben szinten összedőlt. Szeretlek. Nem szeretlek. Szeretlek. Nem szeretlek. Már vártam mikor dob ki útközben egy napraforgómezőn, hogy játsszak azokkal szeret, nem szeretet, és ha az összes virág szirmát letépve sem tudtam eldönteni, hogy mi legyen, akkor szedjem ki a magokat is. Sokkal drasztikusabb módszert választott: egyszerűen nem tudtam kidobni. Kértem, hogy menjen el, de nem tette. Kezébe adtam az összepakolt cuccait, de mindent visszarakott a helyére. Mondtam, hogy ennyi volt, mire azt válaszolta, hogy nem.
Eldöntötte helyettem: szeretni fogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése