Leterítettem egy pokrócot a fűre, hanyatt feküdtem, néztem a fák ágai közt a folyamatosan alakjukat változtató felhőket. Felraktam a fejhallgatót, bekapcsoltam a zenét, és behunytam a szemem. Élveztem a szabad délutánt. Nem volt munka, rendet nem volt kedvem tenni. Olvastam, írtam, amit akartam. Ezt a délután lazítása szántam.
Szomjazva szívtam magamba a szabadság kortyait. A helyzet abszurditása, hogy melletted túl sok szabadságom is volt már. Örültem volna, ha kicsit ketrecbe zársz. Ha zaklatsz a hívásaiddal, mert hiányzok és lebeszélsz arról, hogy hazajöjjek, mert még több időt akarsz velem lenni. Valójában egyre inkább a régi életemet kezdtem el élni: azt az életet, amit 4 éve valaki másért feladtam. Valahol jó érzés volt, de ilyen áron nem. Már megszoktam az új életemet, rutinos ingázó voltam. Ha a vonaton töltött órákat összeadom egy évben a 365 napból 13-t töltöttem rajtuk.
A régi-új életemben a legnagyobb sötét felhőt a fejem felett az okozta, hogy van két virágom, amiket túlzottan gyakori locsolásra szorulnak. Akkor jöttem-mentem, amikor akartam és ahova akartam. Szabaddá váltam.
Mindenki vágyik a szabadságra. Van egy természetes szabadság, amire mindenkinek szüksége van. Nekem azonban túl sok jutott a szabadságból. A rohanó világban mindenki irigykedik az unatkozó emberekre. Én a kapcsolatunkban unatkoztam, a sok nélküled töltött idő alatt. Azok alatt az idők alatt, amikor vártam, hogy gyere, és már nem fogtam bele semmibe. Azok alatt az idők alatt, amikor mindent félretettem a megbeszéltünk programunk miatt, és Te átszervezted. Ki kellett találnom mit tevékenykedjek helyettünk. Annyi dolgod volt, hogy percről percre meg kellett tervezni az elkövetkezendő napokat, heteket. Az nyarat. A fél nyár eltelt és rendszerint a sűrű programok helyett csak veszekedtem rád, hogy miért nem tudsz semmit betartani és az elfoglaltságaink helyett csak a nélküled töltött idő maradt.
Azzal, hogy nem vagy, tulajdonképpen szinte semmi nem változott az életembe. Ugyanúgy voltam, időnként válaszoltam neked: a különbség csak az üzeneteink elszomorító stílusában jelent meg. Feltetted azt a kérdést, hogy hol romlott el köztünk, hol maradt el minden, az ami elején volt. Szarkasztikusan néztem hátra a szekrény mellé beállított tükörre, amelyet abból a célból szereztem be, hogy együtt készítünk egy ékszertartó szekrényt, és arra gondoltam, hogy válaszként eléd tartanám. Azonban nem csak azért nem tettem meg, mert a tükör valójában még tegnap nem volt itt, ugyanis ma vettem, hanem már nem láttam értelmét, hogy bántsalak. Hónapokon át tartó segélykiáltásokból sem hallottad a szavam, most abban a reménykedek, talán a némaságra felfigyelsz.
Azt remélem, csak vendég vagyok a régi életemben, ugyanis a gyerekszobámat negyedszázadosan már kinőttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése