Egy kapcsolat történetében mindig valami misztikum az, hogy jöttünk össze, hogyan ismerkedtünk meg. Ez az a történet, ami az elején nem is lényeges, később pedig újra és újra elmeséljük. A normális embereknek mindig van valami romantikus sztori. Megláttál a buszon, leszólítottál, és szerelembe estünk. Ah, egy tündérmesében biztosan. De nem ez a valóság, nyuszikáim. Ki ne hallotta volna már azt a vicces szólást, hogy "Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra, vagy jöjjek be még egyszer?" Hányszor mentem be azon az ajtón, mire megszerettük egymást....
A történet egyszerű. Bementem egy egyetemi laborba, ahol ketten voltak, rögtön beszédbe elegyedtek velem. Összejöttem és 3 évet leéltem az egyikükkel, miközben a másikkal egy nagyszerű barátság alakult és egyre közelebb kerültünk egymáshoz, fellángolás is volt, amit elfojtottunk. A szakítás után azonban még közelebb kerültünk egymáshoz, míg nem végül egymásra találtunk.
Mi, nők, köztudottan sosem magyarázunk el semmit ilyen egyszerűen és felületesen. Az is ismeretes rólam, hogy szeretem az iróniát. Nos, hogyan is szól valójában is a történet?
Egy szép délutánon beléptem egy egyetemi laborba. Egy dróthalmaz (amit kutyarobotnak hívnak, bár nem tudom ehhez mennyi alkoholra és fűre volt szükség a készítőknek, hogy kutyának nézzék) előtt mászott négykézláb a földön, felnézett rám és annyit kérdezett: "Tudsz Linuxozni?". Rögtön láttam, hogy rendes srác. Pontosan tudtam, hogy komoly szándékai vannak, és szívéből szólt, ugyanis egy csajozógép csak kacsintott volna egyet, hogy "Szia Cica, Linuxot vágod?". A kócos haja, a barna, csillogó szemei, a mosolyo már akkor megfogott.
Mégsem vele jöttem össze. Tudtam, hogy mennyire fontos neki, hogy erős alapokon nyugodjon a kapcsolatunk. Szükség volt mély bizalomra, stabilitásra, viszont ez idő alatt nem akartam nagyon unatkozni, úgyhogy addig lefoglaltam magam mással. Ez idő alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Többször elhívtam programokra mint egy randi, de sajnos mindig visszautasította pedig csak az akkori párom lett volna még ott rajtunk kívül felesleges harmadiknak. Végül már ő hívott el minket a Tiszára. Gyertyákkal rakott körbe, ott ültem mellette és figyeltem, ahogy halat fog. Az érzéseinket mégsem vallottuk be. Visszatartott valami láthatatlan erő, vagy csupán az, hogy a párom egy késsel hadonászott ami egyszer közöttünk is landolt.
A későbbiekben újabb lépést tettünk a közös jövő felé: együtt szidtuk a páromat. A kedvemben akart járni. Én soroltam a hibáit, ő pedig helyeselt.
A szakítás után már egyértelműen közeledtünk. Egyre több közös programunk volt: elmentünk a Tescoba, és felvitt az Avasra. Mégnem, már nem bírtam tovább az érzéseimmel. Odaültem mellé sírva, és kimondtam: "szeretlek!". Mire ő bólintott és ennyit válaszolt: "Az jó."
Így kezdődött minden, 4 és fél hónappal ezelőtt....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése