Az embernek két esetben van sok mondanivalója: ha nagyon boldog vagy ha nem.
2 évvel ezelőtt arra vágytam a Tiszára menet, hogy megfoghassam a kezedet. Akkor kiváltság volt, hogy mehetek Veled, elvégre a párommal jó barátok voltatok. Most pedig Veled vagyok ott, bármikor mehetek, mert már hozzád tartozok. Pontosan úgy fogod a kezemet a combodon, ahogy erről álmodtam. Most mégis azért megyünk a Tiszára, hogy mentsünk a menthetőt, miközben a kapcsolatunk egy szakadék szélén van. Úgy mentünk le a gáton a vízhez egymás kezét fogva, és úgy zokogtunk egymás nyakába borulva, mintha ez lenne az utolsó, mintha meghalni készülnénk. Talán egy kicsit meg is haltunk. Egy párkapcsolat vége igen hasonló a halálhoz, és fel kell dolgozni, mint a gyászt. Hiszen az az ember, aki eddig a mindennapjaink része volt, hirtelen eltűnik. Hazamész, és szomorúan nyitod meg a chat-et. Nem várnak aggódó üzenetek, "Ugye rendben hazaértél? Hol vagy eddig?", és nem írhatod senkinek, hogy "Hazaértem". Minden hiányozni fog. Még a hisztik is. Hiába nézegeted az időt, még direkt el is húzod, hogy veszekedjen már, hogy "Mikor jössz? Nem ez volt megbeszélve! Nem igaz, hogy egyszer sem tudsz időben itt lenni.". Fáj a tudat, hogy valójában már nem is vár Rád senki. Mindketten tudjuk, hogy csupán pár lépésre vagyunk, hogy ezt átéljük.
Azt mondják, vigyázz, mit kívánsz, még a végén valóra válik. Valami rossz esetében ez a félelem természetes, azonban az igazi veszélyt a jók rejtik. Az álom és valóság ellentétei egymásnak. Álmunkban minden úgy vagy, ahogy szeretnénk. Minden pillanat úgy történik, minden ember azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amiket szeretnénk. Pont azért álmodunk, hogy kiszakadjunk a valóságból. Az álomban minden működik. A legnagyobb hibát azzal követjük el, ha az álmokat ráhúzzuk a valóságra. Nem kerül minden a helyére, és sokszor értetlenül állunk előtte. Mintha mást vártunk volna. Azt gondoljuk, hogy az álmokat olyan egyszerű a valóságba átültetni, mintha leakasztanánk egy festményt a falról és átraknánk egy másikra.
Volt egy álmunk. Megpróbáltuk valóra váltani. Értetlenül állunk, hogy miért nem működik? Mi a gond? Hiszen álmunkban működött. Pont ez az. Álmunkban működött. Most pedig azért harcolunk, hogy a valóságban is működőképessé tegyük.
Csak állunk egymással szemben. Mintha egy idegen arcot látnánk. Nem ismerünk se egymásra, se magunkra. Ki ez az ember, aki velem szemben áll? Ki vagyok én? Alig pár napra kezdődött, de már talán nem is tudjuk, hogy hogyan. Sokkal inkább azt a kérdést tesszük fel, hogy hogyan juthattunk el idáig?
Összetörten, haldokló reményekkel ülünk a szénabála tetején. Azt reméljük, hogy a lemenő Nap magával viszi a rosszat.
Holnap egy új Nap kel fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése