3 hónap nem tűnik sok időnek. Mihez képest. Az 50 éves házassági évfordulóhoz képest nézve az a 3 hónap nyúlfarknyi idő, de ha belegondolok, hogy ezt velem elviselni nem lehet könnyű. 3 hónap nem egy olyan nagy forduló vagy különleges idő, hogy az ember visszaemlékezést tartson.
Mégis, mi is történt 3 hónappal ezelőtt? Vagy talán még előtt, mondjuk úgy az elmúlt 3 évben. Elég sokminden.
Mégis, 3 hónappal ezelőtt a cselekedeteink a saját magunk számára is megmagyarázhatatlanokká váltak. Mit miért teszünk az életben? Erre a kérdésre a válaszokat ugyan hiába keressük. Te sem tudtad, hogy miért teszed azt, amit teszel, meg én sem tudom, hogy miért teszem azt, amit teszek. Nem tudod megmagyarázni, hogy miért jöttél fel értem, és vittél le az állomásra, mikor rosszul éreztem magam. Egyszerűen csak jól esett jönnöd. Én sem tudtam, hogy miért nem mondok nemet arra, hogy gyere, miért várlak. Nem értettem, hogy miért nézegetem folyton a fényképedet. Amikor észbekaptam, kikapcsoltam a telefonom, tudtam, hogy nem szabad nézni. Aztán újra elővettem és néztem. Csak feküdtem az ágyon és már potyogott a könnyen. Tudtam, hogy nem szabadna így tennem, de mégis, nem tudtam nem nézni. Azt a vidám arcot, a boldog mosolyát, a csillogó szemeit. Már 3 évvel ezelőtt megfogott benne valami, de mégis próbáltam elnyomni magamban és nem venni róla tudomást. Egészen mostanáig. Az elnyomás kezdett fájdalommá válni, elkezdett bennem egyre nőni, éreztem, hogy ki akar törni.
Már nem számított, hogy van-e nálad esélyem, vagy nem. Csak az számított, hogy a közeledben legyek, Veled, melletted. Várni akartam még. Rád, az érzéseidre, hogy Te mit érzel felém. Azonban olyan nagyra nőtt már bennem, hogy nem tudtam várni.
3 hónappal ezelőtt lerogytam melléd egy székre és könnyek között csak annyit mondtam: szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése