Pillangó

A Hortobágyi kilátó tetején állva néztem a tengerként hullámzó mezőt. Hátulról a derekam köré fonta a karjait és megölelt. Mindig így ölel meg, amikor a távolt nézem. Észrevétlenül oson oda, amilyen észrevétlenül az életembe osont be.

Eszembe jutott, ahogyan először ölelt. Reszketett a karjaim között, és úgy szorított, mintha egy pillangót tartott volna a markában és attól félt volna, hogy ha tágabb rést hagy az ujjai közt, akkor tovaszáll. Élvezte minden pillanatát, ahogy a lepke szárnyai finoman érintik az ujjait. Persze, hogy őrzi, hiszen a végtelen türelmének köszönhető az, hogy kivárta, amíg egy csúf hernyó bebábozódva  lepkévé alakul.
Téveszmékben élt. A pillangók nem szállnak olyan tenyérbe, ahol hamarosan fogságba esnek. A pillangók egészen máshol vannak. A kitavaszodás csodája leszegett fejjel sosem látható. Mérgelődve tocsogunk a latyakban, majd a fák virágai elnyílván összeszemetelik a járdát, mindez, mit lehajtott fejjel látunk, miközben magasan lemaradunk a hófödte táj szépségéről, ahogyan az olvadást színes virágokba borult fák követik. A pillangók is eme magasban szállnak.
Kezembe vettem az arcát, hogy felemeljem a fejét. Csak nyújtsa ki csendesen a karján, és várja, ahogyan egy színes lepke rászáll megpihenni. Ne akarja a markába zárni. Onnantól kezdve a pillangó sem akar menekülni. Pontosan tudja, hogy azon a karon megnyugvásra lel, és biztonságban van.
Már nem fél megölelni. Magabiztosan, mégis finoman bújik oda, hogy ne sértse meg a lepke hártyavékony szárnyait. Éppen csak hozzáér a hátamhoz a mellkasa, és érzem a nyugodt levegő vételeket. Mindketten ugyanazt a biztonságot és a nyugodtságot érezzük.