A világot valami felsőbb erő irányítja, mintha valóra válnának a fantáziavilág lényei. Angyalok és démonok küzdenek egymással, a hétköznapi emberek pedig szívják eme nézeteltérés következményeit. Az angyalok is, ahogyan az ördögök láthatatlanok. Ők látják egymást. Lucifer a kettő keveréke. Angyal volt, elbukott, ördög lett.
Azt gondoltam, hogy én is a hétköznapi emberek közé tartozok. Azonban olyanok jöttek az életembe, akik elhitették velem, hogy angyal vagyok. Égig emeltek, elhitették, hogy jó vagyok, megmentettem őket, hogy valójában én emeltem égig őket. Csodálatos embernek éreztem magam, szerettem magam, az életemet. Tudtam, hogy nekem valami különleges szerep jutott ebben a halandó világban. Az életet alakító harcból a jó oldalon állok.
Elhitették velem, hogy égig emelem őket és majd elengedem a szegény kisember kezét, hogy a magasból zuhanjanak a földre és megsemmisítsem az utolsó reményeiket. Meggyújtották a szárnyaimat, és vasvillát adtak a kezembe, hogy azt higgyem, ördög vagyok. Az ördögök ők voltak. Hát persze, különben nem látták volna, hogy angyal vagyok.
Szomorúan vonultam félre. Már nem hittem sok mindenben. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Valaki szintén szomorúan mászkált fel-alá. A szárnyai már letörtek, a porban húzta maga után, észrevétlensége miatt többen is ráléptek már. Kérlelve nézett rám. Én még zokogtam. Ő már nem tudott. Nem volt, ami kijöjjön belőle, csupán az üresség kongott a lelkében. Mit tehettem volna? Tudtam, hogyan lehet letört szárnyakat meggyógyítani. A magamét sokszor kellett. Bár tudtam, az övé már annyira rossz állapotban, hogy sosem tud újra repülni. Mégis odajött hozzám, megfogta a kezem, hogy engem vigasztaljon. Éreztem, hogy meg kell próbálnom a lehetetlent, csodát kell tennem vele. Kissé bűntudatosan bátorítottam arra, hogy merjen élni, hiszen én pont ebbe buktam bele annyiszor. Most megpróbáltam. Példát kellett mutatnom neki.
Kivittem a szakadó esőbe, és együtt áztam vele, hogy tisztára mossam elpiszkolódott szárnyait, és megmutassam neki, hogy a legrosszabb dolognak is meg kell tudni látni a jó dolgokat. A kosztól elsötétedett szárnyai kifehéredtek, az elsötétedett lelke színessé vált. Újra élt.
Kissé szomorúan ültem vissza. Csodát tettem vele. Képes szállni. Elrepülhet.
Nem repült el. Odaült mellém. Egyre nagyobb csokrot készített a tollakból. Egészen addig tépkedte az egyik szárnyából, míg az már használhatatlanná vált. Értetlenül néztem rá. Mit akar fél szárnyával? Hosszas munkában a tollakból kipótolta az én fél szárnyamat.
Itt álltunk, két különleges angyal, mindketten fél szárnnyal. Két angyal, akik csak együtt képesek szállni.
- Most már összetartozunk - mondta és puszit adott a homlokomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése