Egy napja volt, hogy...

1 napja volt, hogy telefonon beszéltünk.

1 napja volt, hogy annyit mondtam, hogy "Szia, Roland!"

1 napja volt, hogy annyit mondtál, hogy "Szia, Erika!"

Nem szokványos elköszönés. Az utolsó. Könnyekkel küzdve tettük le a telefont. Mást vártunk. Én mást vártam. Egy kiáltást, hogy ne! De nem kaptam meg. Engedtelek, Te pedig mentél. Csak vártam, hogy visszanézz. Csak vártam, hogy visszagyere, kedvesen elmosolyogj, átölelj és a fülembe súgd, hogy "csak vicceltem, Te butus, sosem mennék el!". 

Nem mozdultam, azóta is várok. Már tudom, hogy nincs mire. Távolodik a hangod, amit egy-egy videóból idézek fel, amiket készítettem rólad. Már az illatodat is egyre gyengébben érzem. 

Amikor reggel odaálltál elém csillogó szemekkel és a két kezeddel nyújtottad oda a gondosan becsomagolt szendvicset, amit nekem készítettél, amikor az állomáson csillogó szemekkel kapkodva bontogattad a csokit, hogy adhass belőle, azt hittem, van remény. Újra azt az a kedves kis bolondot láttam benned, akinek pár hónappal ezelőtt új életet adtam a szerelmi vallomással. Az útjaink  mégis elváltak. Én eltűntem az állomás épületében, felszálltam a vonatra, és kirobogtam az állomásról, miközben Te kitolattál a parkolóból és rákanyarodtál az útra. Az elmúlt hónapokban ezt pár nap múlva ennek fordítottja követte: lekanyarodtál az útról, beparkoltál, beérkeztem a vonattal, leszálltam és előbukkantam az állomás épületében. 

Most nem tudom, mit remélhetek. Eddig minden induláskor alaposan elbúcsúztunk, mintha sosem látnánk egymást, integettünk egészen addig, amíg eltűnt a másik. Most azonban úgy tettünk, mintha hamarosan látnánk egymást. Mégis, várni fogok rád. Tudom, hogy késnél, így várni fogok rád egy darabig az állomás előtt. Talán mégiscsak jönni fogsz, talán mégiscsak átölelsz majd, talán ezt csak egy rossz álom.

1 napja volt, hogy ismét térdre akartam borulni, és könyörögni, hogy ne legyen így, biztatni Téged, hogy van értelme. Annyit feleltél, hogy "Nem tudom." 

1 napja volt, hogy meghaltam. 

1 napja volt, hogy behunytam a szemem, szabadjára engedtem a könnyeim és elköszöntem Tőled.

Szia, Roland!