Nő vagyok. Papír szerint is, és annak is vallom magam. Nem vagyok azonban se nő gyűlölő, de isteni egekbe sem emelem őket. Átlagos vagyok. Vannak nőies és vannak fiús dolgaim is. Az ujjam néha a szétkent szemfestéktől, néha pedig a biciklilánc olajától fekete.
Már gyerekkoromban is ilyen voltam. Sokat babáztam, és természetesen volt egy szép Barbie autóm is. Valójában nem is eredeti Barbie volt, csak egy hamisítvány, amibe - az eredetivel ellentétben - belefértek a babák. Autógyűjteményem is szép méretes volt. A mai napig eszembe jut, hogy milyen jó érzés lenne egy felöltöztetni egy babát, megfésülni a haját, vagy éppen egy vitrinbe pakolászni a kisautókat (és persze néha elővenni játszani). Mindenki gyerek marad egy kicsit. Nem attól kell félni, hogy a szülők elkényeztetik a gyereket, hanem attól, hogy saját magukat. Amikor olyan dolgot vesznek a gyermeknek, ami nekik nem volt, azt valójában saját maguknak veszik. (Alig várom, hogy emeletes Matchbox parkolóházat vegyek majd a gyerekemnek, és karácsonykor nagyon fogok neki örülni, amikor kibontja!)
Az iskolában technikaórán két csoportban voltunk, és elmaradt az a csoportváltás, hogy egyik csoport lányoskodik, a másik fiúskodik, utána csere. Én éveken át a fiúskodós csoportban voltam, és barkácsoltunk, építettünk valamit. Meg is lett az eredménye, ugyanis így képes vagyok becsavarni egy csavart, vagy megforrasztani egy elszakadt vezetéket, viszont csipkés terítőt nem tudok horgolni. Ehhez nagyban hozzájárul a családi háttér is, ahonnan megtanultam saját kézzel festeni, tapétázni, némileg szerelni, barkácsolni, gyakorlatilag majdnem mindent, így nem kell minden aprósághoz "szakembört" hívni (igazából amit ők meg tudnak csinálni, azt mindenki más is, hogy édesanyám szavait idézzem, "Ha a konzervgyárban meg tudják csinálni, akkor én is"). A dolgokat tovább mélyítette, hogy Zsigulink volt. Amíg a többi lány otthon sündörgött az anyukája körül, hogy megtanuljon főzni, addig én apukám körül sündörögtem, aki kocsit szerelt éppen. Rengeteg szakszót meg is tanultam, például az "azt a meredt egeret!", "a kurva isten faszát beleveri má' e na!", "beleszartam az egészbe".
Természetesen háttérbe szorultak az olyan dolgok, mint a mosás, vasalás, főzés. Később ezt magamnak tapasztaltam meg, és szépen megtanultam. Nem vagyok egy mesterszakács, de csodálatos piskótát tudok sütni és bármelyik férfi megkönnyezné a csípős teriyaki csirkémet!
A szenvedélyem sem igazán nőies, ugyanis informatikus vagyok. Az egyetemen meglátszik az egyes szakmák nő-férfi aránya, és persze a stílus is. A bölcsészeknél, jogászoknál a sok csinibaba szíve azért a pár szívdöglesztő pasiért dobog, de persze a srácok kit választanak vajon? Valóra válnak a tündér mesék, amikor a kis koldusokat a Nissan Juke üveghintó, aminek apuci a kocsisa elszállítja a bálba és a hercegek beleszeretnek a bálkirálynőbe és boldogan, gazdagan élnek, amíg meg nem halnak! A gépészkaron ez egy kicsit másképpen megy. Itt ugyanis egyszerre 4-5 srác különleges figyelmén osztozhatok: az anyjuk helyett anyjuk vagyok. Én vagyok ugyanis, akinek van jegyzete, engem kérdeznek a határidőkről és arról, hogyan kell kitölteni a lapokat, én segítek megírni a házi feladatot és tőlem kérnek engedélyt, hogy a haverjukkal elmenjenek az óráról és kölcsönadom-e a majd a jegyzetet. (Nem tudom elfelejteni azt a jelenetet a pár évvel ezelőtti szakmai gyakról, amikor 6 férfi keresett egy laptop töltőt már lehetetlen helyeken (asztal alatt, radiátor mögött, szerver szekrényben...), amikor, mint egyedüli nő, felálltam, kinyitottam a szekrényt és kivettem a helyéről.)
Aztán persze vannak a nőies dolgaim is, bár ezek nagy része is home-made. Magassarkút ugyan ritkán hordok, hiába szeretek bele egy-egy gyönyörű darabba, egyrészt a magasságom nem indokolja a hordását (főleg úgy, hogy eddig többnyire alacsonyabb vagy velem egy magas pasijaim voltak és nem szó szerinti értelemben szerettem volna, ha felnéznek rám), másrészt nem tudok benne menni. Időnként előveszek egyet a szekrényemből és őszinte tiszteletemet és gratulációmat fejezem ki a régi énemnek, aki valaha ezt fel tudta venni és járt is benne.
Tudom, hogy kisminkelve szebb vagyok, csak sajnos ez nálam nem mindig tartós. Gyakran elfelejtem és vakarózok, majd azon kapom magam, hogy a kinézetem valahol a pandamaci és a kocsmai verekedésben kiütött határán mozog.
A körmeimet nem szerettem lakkozni, mert lepattogott másnapra a festék vele. Azóta van műkörmöm, amióta anyukámnak ez a hobbija.
Bár kozmetikusnál és körmösnél még sosem voltam, fodrásznál egyszer igen, ugyanis az egyik exem anyukája az volt. Az számomra egy olyan élmény volt, hogy megfogadtam: soha többet! Tulajdonképpen csak egy frizurát készített, ami annyira nem illett az arcomhoz, hogy a tükörbe a nézve a "Szűzanyám, gyere le!" megszólalást azért lőttem el, hogy úgy tűnjek, mint aki megdöbben, hogy milyen gyönyörű lett, holott inkább megdöbbentem, milyen ronda lettem és az esdeklést úgy folytattam volna, hogy "és törd el eme nőszemély összes fésűjét". Házilag lett vágva, melírozva, festve, azonban egy régi álmom volt, hogy nagyon hosszú hajam legyen. Amióta divat a póthaj, azóta gyakran szemeztem vele, de csak elképzeltem. Végül a szakítás feldolgozását segítő terápiás céllal vettem egy póthajat és hordani kezdtem. Azóta valahogy sokkal jobban érzem magam.
Kérdés azonban, hogy mennyire vagyok önmagam és mennyi vagyok "mű". Valójában nekem mindig is első helyen a belső értékek álltak, de azért az is fontos, hogy szépnek találjanak. Nincs igazán miért aggódnom, ugyanis tapasztalatból tudom, hogy a mosolyommal tudom lenyűgözni a férfiakat. Akit meg netán a hajammal, annak odaadom a kezébe akkor, hogy vigye haza és fésülje meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése