Először el akartam menni melletted, de nem tudtam volna megtenni, hogy ne adjam meg a tiszteletet, ami jár neked is, azért mert te is ember, ahogy mi mind. Miután elmondtam, hogy ennek már tényleg vége, könnyes szemmel fordítottál hátat. Egy kicsit elszorult a szívem. Inkább magamért. Nem akartalak szándékosan bántani, de most gonosz voltam. A bánatod láttán titokban elégtételt éreztem. Ha csak egy percre is átérzed azt a fájdalmat, amelynek a börtönében hónapokon keresztül raboskodtam...
Megértettem, hogy talán tényleg őszinte voltál hozzám, talán tényleg szerettél. Megértettem, hogy minden tettedet csupán a benned tomboló lelki viharok okozzák, amelyek mindig oly' csitíthatatlanok voltak. Egy kicsit megismertem az életedet is. De már tudtam, hogy nem én foglak menteni. Én nem a te megmentő Angyalod vagyok, hanem valaki egészen másé. Annak a valakié, aki éppen odakint vár rám.
Akinek sosem kellett könyörögnöm, hogy mellettem legyen, mert mindig ott volt, ha akartam, ha nem. Évekkel ezelőtt kinyitottam egy ajtót, hogy beengedjek valakit és Ő észrevétlenül osont be, mint egy kisegér, és elbújva motoszkálni kezdett. Onnantól kezdve sosem voltam egyedül, sosem volt csend. Valami titok lappangott bennem, valami titkos nesz. Egy rejtélyes szövetség kezdett kialakulni kettőnk között. Némán beszélgettünk egymással. Majd hirtelen azt vettem észre, hogy egyre hangosabban motoszkálsz bennem, és kutatni kezdtem utánad. Hol bujkálsz? Amikor megtaláltalak, vidáman ugrottál hozzám és magadhoz szorítottál.
"Megtaláltál!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése