Csak egy idegen
(A múltbéli szerelemhez)
Az utcán sétáltam, és szembe jött egy régi ismerős. Nem tudtam, köszönjek-e neki. Olyan idegenek voltunk egymásnak. Nem voltam bunkó, én ismertem, de tudtam, hogy ő már nem igen emlékszik rám. Közelebb érve magabiztosan köszöntem. Meglepve morgott vissza egy Jó napot kívánok!-ot, de láttam, hogy fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Talán arra fogom, hogy már majdnem 10 éve volt.
Melletted ültem és néztelek, miközben beszéltél. Néztem az arcodat, és arra gondoltam, hogy Te sosem leszel nekem idegen. Talán fogsz gyűlölni, talán kéred, hogy felejtselek el, de nem fogok tudni idegenként tekinteni Rád.
Az Élet olykor illúziókba ringat minket. Két út közül kell választani. Amit rossznak látunk, sokszor az a jó. Két lehetőségem volt. Építgetem köztünk a kapcsolatot, ami sosem lesz olyan, mint amilyet szeretnék, vagy elmondom, mit érzek irántad, és 99%, hogy elvesztelek. Egy hirtelen jött gondolat miatt a másodikat választottam. Tudtam, hogy ez a rossz, de megtettem, hiába volt ellene minden jel. Ma már tudom, ez volt a jó út. Ez kellett ahhoz, hogy lendületet vegyek, és kikerüljek a szenvedésből. Azt mondtad, hogy nem akarsz velem beszélni, hagyjalak. Ott álltam a város kellős közepén, és néztem, hogy eltávolodsz. Nem tudtam sírni. Még pár napig gondolkodtam a dolgon, de nem fájt. Azt éreztem, hogy felszabadultam. Felszabadult a belül lakozó Bestia, letépte láncait és nem mar tovább a karmaival.
A neved már nem keltett fájdalmat bennem. Ha láttalak, már egy pillantást sem vetettem Rád. Ez a változás csupán alig több, mint egy hónap alatt lezajlott. Ijesztő, mire képes az idő. Félelmetes, hogy Te, aki egykor a Világot jelentetted nekem, ma már semmi vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése