Ismeretlen ismerős

Ismeretlen ismerős
(nem valós, rövid történet)

Beléptem az ajtón, csak a csend várt a szobában. Az alkony minden nap egyedül szállt rám, már semmi sem a régi volt. Amióta azon az estén elment.
Már magam sem tudom, mi történt. Halványan emlékszek. Csupán az utolsó jelenet van még ma is a szemem előtt. Ahogy kiborultam egy semmiség miatt. Mindig türelmes volt. Azon az estén jött el az idő, mikor elfogyott. Higgadt volt. Nem kiabált velem még most sem, de éreztem, hogy megunta már. Ráüvöltöttem, hogy takarodjon. Ő pedig csupán annyit válaszolt, hogy köszönök mindent, és elment. Nem kerestem. Vártam, hogy visszajöjjön. De nem jött. A napok egyre lassabban teltek, várakozással. Az idő már nem rohant, csak lomhán sétált, mint az ólomkatonák.
Rengeteget változtam ez idő alatt. Rettenetesen lefogytam a depresszió hatására, ami egyre többször okozott egészségi gondokat.
Egy nap elájultam a buszmegállóban. A kórházban tértem magamhoz, ahol egy szál rózsa várt rám. Az ápolóktól tudom, hogy az a kedves úriember hagyta itt nekem, aki az életemet mentette meg. Egy hetet töltöttem a kórházban. A rejtélyes idegen mindennap küldött egy rózsaszálat. Annyit tudtam meg róla, hogy kalapot visel és térdig érő szövetkabátot. Az épületet elhagyva a rózsákkal a kezemben. Hirtelen bevillant az saját magamnak tett ígéret. Soha nem fogok szeretni senkit. Nem élném túl még egy ember elvesztését. Sírva vágta a kukába a rózsákat. Nem akarok ismét boldog lenni.
Pár nap elteltével vonatra ültem. Mikor indultunk, a kalauz egy rózsaszálat hozott. A restinél álló kalapos, szövetkabátos férfira mutatott, hogy ő küldte. Nem láttam az arcát, a kalapjával takarta. Hazatérésem után másnap a küszöbömön találtam egy szál virágot, és egy levelet a ládámban. Nyomtatva, hogy ne ismerjem fel a kézírásról.
"Miért dobta ki az előzőeket, Szép Hölgy?"
Tudta, hol lakom, tudta, mikor utazom, tudta, mit teszek. Felmerült bennem a gondolat, hogy talán nyomoz utánam. Tollat ragadtam, és válaszoltam neki. A levelet pedig a borítékon található postafiókba címeztem.
Lassan levelezni kezdtünk, és szinte mindennap találtam egy rózsát a lakásom ajtaja előtt. Egyre boldogabb voltam. Vonzott a kaland, a kíváncsiság, a rejtély.
Egy este színházba mentem. Az előadás végén, míg a megtapsoltuk a társulatot, az idegen úriember megjelent a színpad a szélén egy rózsával. Egyik művész a következő szöveget mondta:
"Van egy rózsa a szívemben. Neked. Kapd el." A szélen álló férfi felém hajította a rózsát. Egyértelműen nekem. A kalap ismét olyan árnyékot vetett, amely eltakarta az arcát. Nem egy rózsa volt. Ez volt a kilencvenkilencedik. Gyorsan felpattantattam, de megint eltűnt.
Következő levelében azt kérdezte, hogy ha találkoznék egy aranyhallal, mi lenne a három kívánságom. Nekem csak egy volt. Minden gondolkodás nélkül ráírtam egy nevet. Csupán egyetlen névből állt az egész levelem: Tamás.
A következő rózsa személyesen érkezett hozzám. Kopogtatott az ajtómon a kalapos idegen. Most láttam ilyen közelről. Most vettem észre, hogy picivel alacsonyabb nálam. Ez elég ahhoz, hogy felismerjem, és megértsem, honnan tudott rólam mindent. Közelebb léptem, és levettem a szájáról a sálat, amivel takarta. Egyre biztosabban tudtam, ki ez. Felemelte a fejét, miközben remegve és sírva vettem le róla a kalapot.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert szeretlek. Mert tudni akartam, visszajöhetek-e még.
És vissza is jött. Amilyen némán, ahogy távozott, olyan némán jött vissza az életembe.