Amikor megléptük azt a lépést, hogy a kapcsolatunkat szorosabbra fogjuk, a barátságból valami többet hozzunk ki, életem egyik legnagyobb csodájaként éltem meg. Úgy éreztem, valóra vált egy álmom, valami mágikus boldogság vett körbe mindennap. Szinte éreztem a levegőben; minden egyes levegővétellel egy újabb boldogságcseppet szívtam magamba, ami szétáradt a testemben. Majd jött a csalódás: nem az vagy, akinek hittelek, akinek képzeltelek. A mosoly szép lassan kiegyenesedett, majd lefelé görbült a szám, és a sós könnyek áztatták az arcomat. Olyan legendás szenvedős szakítást éltem meg, amelyet eddig csak szóbeszédben hallottam, most pedig a saját bőrömön éreztem. Átéltem milyen összetörve lenni, amikor nem csak az életemről érzem azt, hogy darabokra hullik, hanem saját magamról is. Nem látom értelmét semminek, minden éjszaka sírtam, napközben pedig élettelenül vegetáltam. Aggódtam magamért. Hogy fogom ezt túlélni?
Az idő szép lassan elmosott minden emléket, és egyre több erőt szedtem össze. Már nem sírtam, már nem gondoltam rád, ha pedig egy kék Swiftet láttam, egyszerűen elfordítottam a fejemet, és nem gondoltam arra, hogy neked is ilyen van. Csak flegmán magamban elmosolyodtam: bekaphatod. Egyre többet kezdtem mosolyogni. Már nem a torkom szorított, hanem belülről próbált valami szétrobbanni; sokkal mélyebbről jött, és inkább a feszítő boldogság volt, mintsem bánat.
Ekkor találkoztam Vele. Egy vonatút során. Egy fáradt vonatozás során, amikor a hajam már szétcsúszott, a rúzsom lekopott, talán még a szemfesték volt a helyén. Nem a legjobb formám. A fejemen az óriási fejhallgatóval ültem, bámultam kifelé az ablakon. A leszállni készülő emberek közé néztem. És ekkor láttam meg, ahogy rám pillant. A következő néhány percben csak a háború maradt: egymásra mosolygás, lopva figyelés, és zavart félretekintés. Mielőtt "komolyabbra" fordulhatott volna, kinyílt az ajtó és leszállás előtt odadobott egy hellót, én pedig szintúgy. Leszállva még egy utolsó pillantást vettettünk egymásra, egy sokkal erősebb, magasabb pillantást. Nem tudom ki volt. Sosem láttam azelőtt és tudtam, soha nem is fogom. Mégis, ez a rejtélyes idegen, ha csak pár percre is, de megbizsergette a szívemet, ami az elkövetkezendő órákban nyomott hagyott maga után.
Egy vadidegen férfi újra előhozta a mélyen elsüllyedt mosolyomat. Azt a mosolyt, amibe Te is beleszerettél, amibe előtted is beleszerettek mások és amibe utánad is fognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése