Nézem a neved a chatlistában. Furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha ott sem lenne. Mintha nem is léteznél. Számomra már biztosan nem. Ma már nem...
...pedig nem is olyan rég még ez a név jelentette az egész világot nekem. Ez a név dobogtatta meg észrevétlenül a szívemet éveken át, ez a név tett boldoggá, ez a név repített az egekig. Most pedig ez a név vágott a földhöz. Ez a név már az életemben elkövetett hibák közt szerepel.
Több éven keresztül voltál a Csoda nekem, egy álom, ami valóra vált. Az a lélek, akivel az enyém párosult, amit az otthonnak éreztem. Az a lélek, ami úgy éreztem, kipótolja a hiányzó részemet. Most pedig egy még nagyobbat szakított ki belőlem. Valójában kitéptél belőlem minden lényegi részt, az éveim alatt kialakított önmagamat, és csak a hulladékot hagytad meg. Azt hittem, megtaláltam az én rendszeremben a saját Napomat, és a világomat körülötted kezdtem el forgatni. Az éltető sugaraid virágokat kezdtek el nevelni a szívem már sivár mezőin, majd fákat, megjelentek a kis mókusok, nyuszikák, és az üresség helyét lassanként új életforma kezdte el betölteni. Vak voltam, hogy észrevegyem, nem a saját világomat alakítottad át, hanem a sajátodat adtad oda. Ó, micsoda nagylelkűségnek és önzetlenségnek gondoltam! Felelősségteljesen őrizgettem, bár néha megtépte egy-egy vihar. Aztán hirtelen ezt a világot visszavetted. Bennem pedig már nem maradt semmi, csak a romok.
Hányszor dőlt már össze az én világom! Amikor viszont építkezni kezdtem volna, kedvesen odajöttél, és meglengetted előttem a saját világodat. Ugyan, ne bajlódjak én ezzel, itt van a Tiéd. Amikor azonban nyúltam volna érte, megint elvetted előlem, és mindig apróbb darabokra tiportad szét az én világom megmaradt darabjait is. Nem voltál rest heteken át így játszadozni. Amikor már csupán a porban ültem, ami sárrá változott a rengeteg könnyemtől, úgy döntöttem, elutasítom a Te világodat, és menj. Hagytalak menni.
Semmim nem maradt. Nincs miből új világot építeni. De kipihentem magam. Összeszedem minden erőmet, hogy útnak induljak és építőköveket gyűjtsek össze, amikből aztán a saját kastélyomat fogom megépíteni a saját mezőimen, amin a saját éltető sugaraim nevelnek egy új életformát. Kész vagyok arra, hogy felálljak, és erősebb ember legyek, mint amilyen valaha voltam.
Mert ami nem öl meg, az megerősít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése