Fél évtized távlata

Szeptember 1.

Az ősz első napja. A dátum, amikor valami véget ér, és valami új kezd. Vége az elmúlt napnak, az elmúlt hétnek, az elmúlt hónapnak. A nyárnak, a szabadságnak, a melegnek. A tegnapnak. Jön az új. Egy új nap, új hét, új hónap, új időjárás és mindenki félelme: az iskola.

10 évvel ezelőtt, 2008-ban tettem be a lábam a Közgébe. Örömmel hagyva ott az általános iskolát nyitottan léptem be a középiskola kapuin. Különleges világnak éreztem, különleges épülettel. A lépcsőin lépve elmerengtem, mennyi mindent tudna mesélni! Nem egy átlagos iskola volt. Szerettem a környezetet, a tanárokat. Azonban csalódtam. Csalódtam a barátságokban, amik az évek alatt egymás kölcsönös megtűrésévé formálódott. Mi sem bizonyítja jobban, hogy míg az általános iskolai ballagásomat végigbőgtem, a középiskolából távozva csupán egy csúnya megfázás miatt nyúltam a zsebkendőért. 

Mázlistának mondhatom magam. Az elmúlt 20 évem alatt nem igazán volt gondom semmire, a szüleim támogattak, elvégezték helyettem, segítettek benne. Néha már-már elkényeztetettnek éreztem magam. Otthon ülő, ragaszkodó típus voltam, aki felnőtt fejjel már képes voltam a nagymamámnál aludni 2 napot anélkül, hogy hisztiztem volna, hogy haza akarok menni. Korábban Veszprémben egy barátnőmnél ezt eljátszottam. Meg máshol is. Még az osztálykirándulásokra is nehéz volt elrugdosni. Köszönöm szépen, és tökéletesen jól éreztem magam a saját kis burkomban!

5 évvel ezelőtt mégis egy komoly lépésre szántam el magam, feladva minden addigi elvemet, és belevágtam életem nagy kalandjában a lakhelyemtől közel 200 km-re. Elköltöztem Miskolcra, és egyetemre mentem. Nem minden előzmény nélkül, hiszen 10 évvel ezelőtt már tettem látogatást a városban. Akkor megfogott, én pedig megfogadtam, hogy még visszajövök ide. Habár azt magam sem gondoltam, hogy ennyi időre és ilyen formában. 

Elég gyorsan észrevettem magamon a változásokat. Pillanatok alatt lettem a gyerekből felnőtt. Hirtelen mindent egyedül kellett megoldanom, önállósodnom kellett és megtanultam felelősséget vállalni. Elengedtem a szüleim kezét és elkezdtem a saját utamat járni. Megtapasztaltam a párkapcsolatot és néhány komolytalan mellé jutott hosszabb ideig tartó komoly is. Pozitívabb, nyitottabb ember lettem, élvezni kezdtem az életet, és felfedezni a sok újdonságot. Sok mindent éltem át, és piszok szerencsém van, hogy mindent ugyanabban a lakásban. Bár sok emléket hordoz magában ez a 28 négyzetméter, mostanra sterilizáltam. Hirtelen ugyanaz a szoba, mint 5 évvel ezelőtt volt.

"Elsodor a szél, ne hagyd, hogy végleg elvigyen"

5 évvel ezelőtt ezekkel a KGB sorokkal kiáltottam világgá a Facebookon, hogy új életbe vágtam bele, és érkezéskor készítettünk egy képet a Miskolc kezdetét jelző várostábla alatt. Az elképzelés egyszerű volt. Elvégzem az alapszakot és szépen hazamegyek. Akkor pedig elkészül a fotó párja. Ahogy a zenében is van. Eljöttem, és visszamegyek. Mégsem ez történt.

Az államvizsga napján, amikor fotózkodtak és nekem elfelejtettek szólni, akkor szintén csalódnom kellett. Az egyetemet is csalódással fejeztem be. Valami mégsem hagyott menni. Ahogy álltam az üvegcsarnok bejárata előtt, mintha egy láthatatlan kéz húzna vissza, és nem engedi, hogy elmenjek innen, valamiért még maradnom kell, valami még vár rám. A tanulmányaimat mesterszakon folytatva azt hittem, sokszor választ kapok a kérdésre.

Pár hónappal ezelőtt kaptam a szomorú halálhírt, miszerint a lakás tulajdonosa elhalálozott. Az addig biztos pont az életemben hirtelen bizonytalanná vált, úgy éreztem, minden összeomlik. Hirtelen idegen lett a lakás, furcsa volt mintha valami hiányozna. A lánya fogja megörökölni a lakást, és nem tudhatom, milyen sors vár rám. Pár nappal ezelőtt pedig úgy döntöttem, hogy ha elvégeztem az egyetemet, hazaköltözöm, és onnan majd elindulok valamerre, keresek egy új várost. 

Az erkélyen ülök, a csillagokat nézem, és a fák közt megbúvó Holdat. Sokféleképp ültem már ezen az erkélyen, és sok emberrel. Randiztunk, pizzáztunk, zenét hallgattunk, iszogattunk, jövőt terveztünk, szakítottunk. Megint az éreztem, mint 5 évvel ezelőtt. Az új tulajdonossal ugyanabban állapodtunk meg, mint ami eddig is volt. Hirtelen minden a régi volt, miközben új. A mélypontról elindultam felfelé. Egyedül vagyok, mégis jól érzem magam. Miskolc még most sem akar engedni, még mindig tart, hogy maradjak, mert valami még mindig vár itt rám. 

Mintha visszatekerték volna az időt az 5 évvel ezelőtti napra, amikor a család távozása után bezártam az ajtót, mély levegőt vettem, és belevágtam életem legnagyobb kalandjába.