Születésnapomon

Gyerekkorom óta a születésnapom valamiféle mágiával bírt a számomra. Pedig szinte sosem voltak bulik, nem jöttek barátok és nem is az ajándékokon volt a hangsúly. Csak a napon. A napon, ami az enyém, ami rólam szól. Egészen mostanáig, amikor a várva várt születésnapomból életem legfájdalmasabb napját varázsoltad elém...

Szerencsésnek mondhatom magam, mert évek óta volt mellettem valaki, aki talán megértette, nekem mit jelent. Együtt néztük, hogy éjfélt üssön az óra és izgatottan bontogattam az ajándékomat hálóingben az ágyon ülve az éjszakai félhomályban. Reggel pedig egy puszival ébresztett. 

Téged más embernek ismertelek meg. Azt gondoltam, hogy Tőled még jobban megkapom ezt a boldogságot, és pár nap múlva - életedben először - Te is átélhetted volna. De más történt. 

Negyed órával éjfél előtt tudatosult bennem, hogy évek óta ezt az első születésnapom, amikor egyedül ülök itt, magányosan. Elsőként ekkor ütött szíven az a fájdalom, amiről azt gondoltam, hogy már elfogadtam. Próbáltam boldog lenni. A telefonon néztem a másodperceket, és amikor az éjfélt ütött az óra, felkaptam Pocok cicámat és vele táncolva kívántam boldog születésnapot magamnak az udvar közepén. Nem vettem magamra, hogy Tőled nem kaptam üzenetet éjfélkor. Hiszen már korábban kimondtad, hogy ezt felejtsem is el, mert aludni fogsz. Mégis, fél kettőkor kaptam Tőled egy SMS-t. Remegés fogott el, a kedves szavaid tükrözték azt, hogy milyen lenne egy köszöntésed, ha még mindig minden rendben lenne köztünk. Reszketni kezdtem, éreztem, ahogy a szavaid körbefonják a testemet és szorosan magadhoz ölelsz. Először éreztem azt, hogy megnyugvás helyett sikítanék a karjaidban. Engedj el! Hagyj békén!

Nem értetted, miért gond az, hogy szokás szerint megint átszervezted a megbeszélt dolgokat, ráadásul a szülinapomat. Nem értetted, miért borulok ki, hiszen nem azt mondtad, hogy nem jössz, csak kicsit elszúrod. Nem értettem, miért nem értesz meg, majd rájöttem, hogy sosem volt részed egy olyan boldogságban, mint nekem. Így hát az enyémet is elvetted. 

Nem tudtam boldog lenni, a szívemben folyamatosan zakatolt a fájdalom, bármit csináltam. Dobb-dobb, hiába várod. Dobb-dobb, nem fog jönni. Dobb-dobb, van kifogása. Dobb-dobb, csak egy sms-t érdemeltél. Dobb-dobb. Dobb-dobb...

Az életem nélküled

Leterítettem egy pokrócot a fűre, hanyatt feküdtem, néztem a fák ágai közt a folyamatosan alakjukat változtató felhőket. Felraktam a fejhallgatót, bekapcsoltam a zenét, és behunytam a szemem. Élveztem a szabad délutánt. Nem volt munka, rendet nem volt kedvem tenni. Olvastam, írtam, amit akartam. Ezt a délután lazítása szántam.

Szomjazva szívtam magamba a szabadság kortyait. A helyzet abszurditása, hogy melletted túl sok szabadságom is volt már.  Örültem volna, ha kicsit ketrecbe zársz. Ha zaklatsz a hívásaiddal, mert hiányzok és lebeszélsz arról, hogy hazajöjjek, mert még több időt akarsz velem lenni. Valójában egyre inkább a régi életemet kezdtem el élni: azt az életet, amit 4 éve valaki másért feladtam. Valahol jó érzés volt, de ilyen áron nem. Már megszoktam az új életemet, rutinos ingázó voltam. Ha a vonaton töltött órákat összeadom egy évben a 365 napból 13-t töltöttem rajtuk. 

A régi-új életemben a legnagyobb sötét felhőt a fejem felett az okozta, hogy van két virágom, amiket túlzottan gyakori locsolásra szorulnak. Akkor jöttem-mentem, amikor akartam és ahova akartam. Szabaddá váltam. 

Mindenki vágyik a szabadságra. Van egy természetes szabadság, amire mindenkinek szüksége van. Nekem azonban túl sok jutott a szabadságból. A rohanó világban mindenki irigykedik az unatkozó emberekre. Én a kapcsolatunkban unatkoztam, a sok nélküled töltött idő alatt. Azok alatt az idők alatt, amikor vártam, hogy gyere, és már nem fogtam bele semmibe. Azok alatt az idők alatt, amikor mindent félretettem a megbeszéltünk programunk miatt, és Te átszervezted. Ki kellett találnom mit tevékenykedjek helyettünk. Annyi dolgod volt, hogy percről percre meg kellett tervezni az elkövetkezendő napokat, heteket. Az nyarat. A fél nyár eltelt és rendszerint a sűrű programok helyett csak veszekedtem rád, hogy miért nem tudsz semmit betartani és az elfoglaltságaink helyett csak a nélküled töltött idő maradt. 

Azzal, hogy nem vagy, tulajdonképpen szinte semmi nem változott az életembe. Ugyanúgy voltam, időnként válaszoltam neked: a különbség csak az üzeneteink elszomorító stílusában jelent meg. Feltetted azt a kérdést, hogy hol romlott el köztünk, hol maradt el minden, az ami elején volt. Szarkasztikusan néztem hátra a szekrény mellé beállított tükörre, amelyet abból a célból szereztem be, hogy együtt készítünk egy ékszertartó szekrényt, és arra gondoltam, hogy válaszként eléd tartanám. Azonban nem csak azért nem tettem meg, mert a tükör valójában még tegnap nem volt itt, ugyanis ma vettem, hanem már nem láttam értelmét, hogy bántsalak. Hónapokon át tartó segélykiáltásokból sem hallottad a szavam, most abban a reménykedek, talán a némaságra felfigyelsz. 

Azt remélem, csak vendég vagyok a régi életemben, ugyanis a gyerekszobámat negyedszázadosan már kinőttem. 

Levetkőztetve

Az ember élete során biztos, hogy meg fog élni egy rossz kapcsolatot. Egy olyat, ahol csak egy játékszer, ahol a másik fél csupán meztelenül szeretné látni, érinteni és összeforrni vele.

Van, amikor megéljük ugyanezt, csak nem a testünkkel, hanem a lélekkel.

Meztelenül akartál látni, ahogy én is Téged. Nem a testet, hanem a lelket. Levetkőzni mindent magunkról és csak a csupasz lelket látni, a lélek olyan részeit, amelyet senki más. Egymás lelkét akartuk érinteni, majd összeforrni. 

Micsoda abszurdum azt hinni, hogy helyes megoldás a lélekkel azt tenni, ami a testtel csak kihasználás!

Mégis elhittük. Sikerült is egymást levetkőztetni. Testileg és lelkileg. Összeforrtunk testileg is és lelkileg is. 

Hiba csúszott be... Mégis miféle? 

Levetkőztettük egymás lelkét meztelenre és mintha nem ezt az eredményt vártuk volna. Mintha elképzeltük volna egymás lelkét csupaszon és mégsem az amit látunk.

Vagy a fene tudja...

Most mégis itt fekszünk, egymástól távol, kisemmizve, lemeztelenített lélekkel....

Egy napja volt, hogy...

1 napja volt, hogy telefonon beszéltünk.

1 napja volt, hogy annyit mondtam, hogy "Szia, Roland!"

1 napja volt, hogy annyit mondtál, hogy "Szia, Erika!"

Nem szokványos elköszönés. Az utolsó. Könnyekkel küzdve tettük le a telefont. Mást vártunk. Én mást vártam. Egy kiáltást, hogy ne! De nem kaptam meg. Engedtelek, Te pedig mentél. Csak vártam, hogy visszanézz. Csak vártam, hogy visszagyere, kedvesen elmosolyogj, átölelj és a fülembe súgd, hogy "csak vicceltem, Te butus, sosem mennék el!". 

Nem mozdultam, azóta is várok. Már tudom, hogy nincs mire. Távolodik a hangod, amit egy-egy videóból idézek fel, amiket készítettem rólad. Már az illatodat is egyre gyengébben érzem. 

Amikor reggel odaálltál elém csillogó szemekkel és a két kezeddel nyújtottad oda a gondosan becsomagolt szendvicset, amit nekem készítettél, amikor az állomáson csillogó szemekkel kapkodva bontogattad a csokit, hogy adhass belőle, azt hittem, van remény. Újra azt az a kedves kis bolondot láttam benned, akinek pár hónappal ezelőtt új életet adtam a szerelmi vallomással. Az útjaink  mégis elváltak. Én eltűntem az állomás épületében, felszálltam a vonatra, és kirobogtam az állomásról, miközben Te kitolattál a parkolóból és rákanyarodtál az útra. Az elmúlt hónapokban ezt pár nap múlva ennek fordítottja követte: lekanyarodtál az útról, beparkoltál, beérkeztem a vonattal, leszálltam és előbukkantam az állomás épületében. 

Most nem tudom, mit remélhetek. Eddig minden induláskor alaposan elbúcsúztunk, mintha sosem látnánk egymást, integettünk egészen addig, amíg eltűnt a másik. Most azonban úgy tettünk, mintha hamarosan látnánk egymást. Mégis, várni fogok rád. Tudom, hogy késnél, így várni fogok rád egy darabig az állomás előtt. Talán mégiscsak jönni fogsz, talán mégiscsak átölelsz majd, talán ezt csak egy rossz álom.

1 napja volt, hogy ismét térdre akartam borulni, és könyörögni, hogy ne legyen így, biztatni Téged, hogy van értelme. Annyit feleltél, hogy "Nem tudom." 

1 napja volt, hogy meghaltam. 

1 napja volt, hogy behunytam a szemem, szabadjára engedtem a könnyeim és elköszöntem Tőled.

Szia, Roland!

Szeret, vagy nem szeret?

Az általános iskolában még rendben volt az a játék, hogy mi csajok lelopkodtuk az iskolaudvaron nyíló virágokat és szegény növényt kitettük annak a szörnyű kínnak, hogy szektaként körbeülünk, a szektavezér egyesével tépkedi a szirmokat, miközben azt hajtogatja, hogy "szeret, nem szeret, szeret, nem szeret", mindezt csak azért, hogy megjósoljuk a csodás jövőnket a másik osztályba járó szépfiúval vagy épp egy elérhetetlen sztárral. A jóslatok ott buktak el, hogy sokszor újra és újra elvégeztük azért, hogy a megfelelő eredményt kapjuk.

Felnőttünk. Vannak, akik még hisznek az ezotériában, vannak, akik elítélik. A kettő közé tartozok. Talán van bennük igazság. Virágok szirmait azonban már tépkedem.

Már nagyban megy a játék. Már nincs körbeült szekta tini lányokkal. Már csak két ember van: Ő meg én.

Az, hogy szeretlek vagy nem, már a kettőnk játéka. A Sorsban hiszek, bár a folytonos huzavona után megingott benne a hitem. Szakítottunk már hetente, naponta, sőt óránként is. Egyik pillanatban az egekben voltam a boldogságtól, a másikban meg a földön henteregtem bánatomban. Egyik pillanatban összedőlt körülöttem a világ, a másikban újraépítettem, ami a következőben szinten összedőlt. Szeretlek. Nem szeretlek. Szeretlek. Nem szeretlek. Már vártam mikor dob ki útközben egy napraforgómezőn, hogy játsszak azokkal szeret, nem szeretet, és ha az összes virág szirmát letépve sem tudtam eldönteni, hogy mi legyen, akkor szedjem ki a magokat is. Sokkal drasztikusabb módszert választott: egyszerűen nem tudtam kidobni. Kértem, hogy menjen el, de nem tette. Kezébe adtam az összepakolt cuccait, de mindent visszarakott a helyére. Mondtam, hogy ennyi volt, mire azt válaszolta, hogy nem.

Eldöntötte helyettem: szeretni fogom.

Piromantika

A romantika és a piromán, "piromantika" közt nem csak a betűk terén vannak a hasonlóságok. Kezdő szerelmesként úgy is lehet mondani, hogy lángra lobbantották a szívemet. Ekkor még képes voltam a hinni a mesékben...

Ma már nem hiszek bennük. Tudom hogy léteznek jó és varázslatos dolgok, de mind csak relativitás kérdése. Ami nekem varázslat, másnak talán fabatkám sem ér. Nem tudok hinni sem a jó, csodaszép tündérmesékben, sem pedig a csúf, gonosz lényekben.

Nem hiszek abban, hogy a sötétség magában rejt valakit meg valamit, így bátran merek kimenni a sötét éjszakába, hogy mint egy félő tinédzser elbújva lopjak magamnak egy slukkot, és új értelmet nyer a piromantika. Megvan hozzá minden. Romantika és lángra lobbanást. Egy-egy romantikus pillanat helyett bánatomban rágyújtok. Olyan a szerelem is, mint a dohányzás. Az öngyújtó lángja izzó parázsként folytatja életét, haloványon pislákol egy darabig, majd elhal, újra és újra minden szálnál, de a függők mégsem tudnak leszokni róla. Vannak, akiknek pedig csak alkalmanként kell és akiknek sosem. Vannak a párkapcsolatfüggők, a normális emberek a szerelemmentesen élők.

Tökéletes pillanat lett volna. Én a kertünkben, ő is több száz kilométerre a sajátjában, nézzük a csillagok rejtélyes világát, és ábrándozunk, hogy a kettőnk kapcsolata is milyen rejtély. Miért kellett találkoznunk, miért ismertük meg egymást, és miért tart minket össze szorosan a Sors, miközben ezzel egy időben el is szakít? A csillagokat eltakaró felhők ráébresztettek, hogy már nem az a naiv kislány vagyok, aki izgatottan fekszik egy pokrócon a kert közepén, mert tudja, hogy több száz kilométerre tőle a szerette ugyanezt teszi, megtelik a szívük forrósággal.

A szívem csak úgy volt. Nem telt meg sem forrósággal, sem a várva csodával. Bánatot érzett, és keserűséget. A mentolos keserű ízt éreztem a számban is, majd leültem a betonra és a lassan feloszló felhők mögül előbukkanó csillagok elégedett, kissé talán öntelt mosolyt varázsoltak az arcomra. 

Eljön még az én időm.

Szíverősítő

Ami nem öl meg, az megerősít.

Tanúsíthatom. Az utóbbi időszak kicsit talán zűrösebb és rázósabb volt magánéleti tekintetben. Sikerült minden problémát átvészelni, túllépni rajta, és talán közelebb kerültünk egymáshoz, egyre jobban értékeltük egymást.

Sokszor akkor jövünk rá, hogy valami vagy valaki mennyit ér, ha már elveszítettük. Ebben az egy hétben sajnos túlságosan közel került ezt a rémálom, hogy az életünket külön utakon folytatjuk. 

Sírtunk. Minden egyes nap. Azt mondják, a férfiak nem sírnak, viszont mi, hisztis nők ezt bepótoljuk helyettük is. Ez nem igaz. Akinek érzelmei vannak, aki szeret, az sír. A Tisza partján nálad is elszakadt totálisan a cérna. Megsajnáltalak, ahogy zokogtál, pedig megfordult a fejemben, hogy üvölteni kezdjek Veled, hogy "Fáj, ugye fáj, ugye nagyon fáj? Ugye szenvedsz úgy, ahogy én is? Ezt akartad?". Mégsem tudtam megtenni. Csak szorosan öleltelek és hazudtam. Hazudtam, hogy nem kell félned, mert minden rendbe jön. Pedig én féltem a legjobban.

Mégsem az volt a legmélyebb pont, amikor ott együtt sírtunk. Hanem amikor már nem tudtunk. Ami csak pár csepp könny csordult végig az arcunkon. Már nem a bántások fájtak, hanem az, hogy miért nem működik, miközben minden megvan, ami kell, tökéletes összhang van köztünk. Valami mégsem volt a helyén.

A mai nap rádöbbentett, mi hiányzott. A biztonság. Egy cseppnyi bizonytalanság ugyanis még mindig rejtőzött a kapcsolatunkban. Egy olyan arcodat tártad elém, amiről tudtam, hogy egyedül én vagyok az, aki láthatja, aki megismert a lelkedből most egy olyan darabot, amit sose senki más nem fog. Megosztottad magadat velem.

A mai napi találkozás egy boldogságdömping volt számunkra. Egy rövidke vonatút, és összehozott minket, újra. Tudtuk, hogy mindig ott van nekünk a másik. Hiába volt köztünk majdnem 300 km, mégis éreztük, hogy ott van mellettünk a másik. Hirtelen újra összeforrtunk, megszűnt a bizonytalanság.

"Magam lehetek, de egyedül nem"

Önpingpong

Az emberekre amikor rátör az idétlenség, valójában remekül egy tudják magukat szórakoztatni akár egy tollal, egy sörös doboz fülecskével egy kulccsal vagy bármivel, amivel éppen elérhető közelségben van. A kreativitás határtalan.

Láttam már ilyet is az állatvilágban. Egy kutya és hat macska gazdájaként volt szerencsém nem egy önszórakoztatás szemtanújának lenni. A kutyám például rendszeresen maszturbál. A kerti tavacskánkban is halak oda-vissza úszkálása is valamiféle önszórakoztatás. Mit élvezne ugyan abba, hogy egy helyben lebeg?

Mi a helyzet a bogarakkal? Valószínűleg a méhek nem hobbikertészként járják a virágokat, nekik fontos feladatuk van. Vagy a vándorló hangyáknak hol szórakozás az, amikor megfogják a tojásokat, elvonulnak vele valahova, majd vissza, majd megint el, majd megint vissza? Hah, a királynőnek biztos remek móka, hogy több millió pasit vesz rá arra, hogy kívánságát teljesítve oda-vissza rohangáljanak, de szegény dolgos alattvalóknak nem. A rózsabogárnak pedig egyenesen fájdalom az élet, szó szerint, hiszen amint valami akadálynak repül, a földre zuhan és eljátssza a hattyú halálát. Neki nem hogy szórakozás nincs, még boldog élete sem.

Ma éjszaka társam egy aprócska éjjeli lepke. Az erkélyen ülve, a laptopon gépelgetve, egyszer csak egy fényéhes kis lepke koppant a képernyőn. (Tudom, hogy az utóbbi években elterjedt mindenféle diéta, bár pontosan egyiket sem ismerem, amit az is bizonyít, hogy kövér vagyok, na de hogy már egy lepke is a fényevéssel próbál karcsúsodni?). Utána a billentyűzeten. Utána a képernyőn. Utána a billentyűzeten. Pingpongozott, ő volt a labda és az ütő is egyben. Időnként elszúrta az ütést, és akkor vagy a karomról pattant vissza vagy a lábamról. 

Elismerően néztem rá és fejet kellett előtte hajtanom. Számára a szórakozás összefügg az egészséggel: fényevő diétán van és önpingpongozással sportol. Közben pedig lelkiismeret furdalás fogott el. Elvégre még egy kis lepke is többet tesz a jó alakjáért, mint én.

A lélek

Köztudott, hogy 2018-ban már hol tart a tudomány világa. Az emberi test összes alkotó eleme felsorolható, azonban van egyetlen egy részünk, amely megmagyarázhatatlan és nem kézzel fogható: a lélek. Minden emberben ott van, még ha lelketlennek is nevezik.

A lélek mozgat minket, ez késztet cselekedetekre, ez éltet. Láthatatlan, pedig mindig mindenhol jelen van. Minden interakció során lelkek találkoznak egymással. Egy szülő-gyermek kapcsolat és párkapcsolat során lelkek találkoznak, sőt, még a buszon a mellettünk ülő vadidegen ordítozik a telefonba, akkor is lelkek találkoznak. Talán az ő lelke megsérült éppen és mivel akaratlanul is odafigyelünk rá, a lelkünkkel figyeljük őt. 

Mindenkinek kialakul a lelke, ami függ a neveltetésről, átélt tapasztalatoktól és minden egyéb körülményektől. Két ember szorosabb kapcsolata során pedig kissé átformálódnak a lelkeink, hasonulnak egymáshoz, vagy éppen taszítják egymást. 

Az életünk során keressük a párunkat. Mindenki egy olyan párt szeretne választani magának, aki a lelkitársa lehet, akinek hasonló a lelke. Tökéletesen azonos lélek nincs, mégis ha megtaláljuk az igazit, akkor a lelkeink elkezdenek hasonulni. Vagy ellenkező esetben háborúba lépnek egymással.

Egyértelmű, hogy amennyiben a hasonulás gond nélkül lezajlik, akkor minden rendben van. Megismerem a lelkedet, Te is az enyémet, és elkezdünk hasonlítani egymásra, ami egyetértésekben, tiszteletben nyilvánul meg, vagyis ha nem pont ugyanúgy képzelünk el, ahogyan a másik, akkor tiszteletben tartjuk, hogy más véleményen van, ezzel pedig újra közelebb kerül egymáshoz a két lélek. Hogy juthatunk el mégis a háborúzó lelkekhez? Piszok egyszerűen. A legnagyobb gond az észrevehetetlenség. Amennyiben fogok egy géppuskát és a fejedhez tartom, nyilvánvalóan kétszemélyes háború fog kezdődni, de ha a lelkek fegyvert fognak egymásra, az nem látható. A kezdet ugyanaz, megismerjük egymás lelkét, a hasonulás is elkezdődik, de egy hiba csúszik bele. 

A kézzel megfoghatatlan dolgok más kézzel megfoghatatlan dolgokhoz kapcsolódik. Talán nem is jó megfogalmazás a dolgok, elvégre azokat pont hogy meg lehet fogni. A boldogsághoz szükség van szeretetre, jó közérzetre. Ki tudná ezeket pontosan definiálni? Minden ember számára mást és mást jelent. Egy darab banán mindenki számára ugyanazt jelenti, megfogok egyet és lerakok eléd. A szeretet nem tudom megfogni és lerakni eléd. Elsőként pedig azt kell megértenünk, mit jelent a szeretet nekem és mit jelent a szeretet neked. Ha megadjuk egymásnak a szeretetet, akkor a boldogságot is "eléd tudom rakni".

A léleknek szüksége van boldogságra, szeretetre és sok más, kézzel megfoghatatlanra ahhoz, hogy életben maradjon. A hiba sokszor ezekben rejlik. A túlzott szeretetben. Ha én túlságosan szeretlek, vagy Te engem és magunkhoz kényszerítjük a másik lelkét: megfojtjuk. Megfojtjuk egymás lelkét. A lélek ugyan életben marad, de félni fog és menekül. Eleinte felveszi a harcot, küzd, amíg tud, végül menti magát, mielőtt megfulladna. A lélek ekkor különleges viselkedést tud produkálni: kiválasztja kihez hogyan viszonyuljon. Számodra meghal, miközben másik számára még életben van.

Ha zokogsz, én pedig közönyösen nézlek: megölted a lelkemet.

Ha zokogsz, én pedig magamhoz ölellek: a lelkünk közelebb kerül egymáshoz.

Szerelmünk története - Hogyan mesélnek sztorit a lányok?

Egy kapcsolat történetében mindig valami misztikum az, hogy jöttünk össze, hogyan ismerkedtünk meg. Ez az a történet, ami az elején nem is lényeges, később pedig újra és újra elmeséljük. A normális embereknek mindig van valami romantikus sztori. Megláttál a buszon, leszólítottál, és szerelembe estünk. Ah, egy tündérmesében biztosan. De nem ez a valóság, nyuszikáim. Ki ne hallotta volna már azt a vicces szólást, hogy "Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra, vagy jöjjek be még egyszer?" Hányszor mentem be azon az ajtón, mire megszerettük egymást....

A történet egyszerű. Bementem egy egyetemi laborba, ahol ketten voltak, rögtön beszédbe elegyedtek velem. Összejöttem és 3 évet leéltem az egyikükkel, miközben a másikkal egy nagyszerű barátság alakult és egyre közelebb kerültünk egymáshoz, fellángolás is volt, amit elfojtottunk. A szakítás után azonban még közelebb kerültünk egymáshoz, míg nem végül egymásra találtunk.

Mi, nők, köztudottan sosem magyarázunk el semmit ilyen egyszerűen és felületesen. Az is ismeretes rólam, hogy szeretem az iróniát. Nos, hogyan is szól valójában is a történet?

Egy szép délutánon beléptem egy egyetemi laborba. Egy dróthalmaz (amit kutyarobotnak hívnak, bár nem tudom ehhez mennyi alkoholra és fűre volt szükség a készítőknek, hogy kutyának nézzék) előtt mászott négykézláb a földön, felnézett rám és annyit kérdezett: "Tudsz Linuxozni?". Rögtön láttam, hogy rendes srác. Pontosan tudtam, hogy komoly szándékai vannak, és szívéből szólt, ugyanis egy csajozógép csak kacsintott volna egyet, hogy "Szia Cica, Linuxot vágod?". A kócos haja, a barna, csillogó szemei, a mosolyo már akkor megfogott. 

Mégsem vele jöttem össze. Tudtam, hogy mennyire fontos neki, hogy erős alapokon nyugodjon a kapcsolatunk. Szükség volt mély bizalomra, stabilitásra, viszont ez idő alatt nem akartam nagyon unatkozni, úgyhogy addig lefoglaltam magam mással.  Ez idő alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Többször elhívtam programokra mint egy randi, de sajnos mindig visszautasította pedig csak az akkori párom lett volna  még ott rajtunk kívül felesleges harmadiknak. Végül már ő hívott el minket a Tiszára. Gyertyákkal rakott körbe, ott ültem mellette és figyeltem, ahogy halat fog. Az érzéseinket mégsem vallottuk be. Visszatartott valami láthatatlan erő, vagy csupán az, hogy a párom egy késsel hadonászott ami egyszer közöttünk is landolt.

A későbbiekben újabb lépést tettünk a közös jövő felé: együtt szidtuk a páromat. A kedvemben akart járni. Én soroltam a hibáit, ő pedig helyeselt.

A szakítás után már egyértelműen közeledtünk. Egyre több közös programunk volt: elmentünk a Tescoba, és felvitt az Avasra. Mégnem, már nem bírtam tovább az érzéseimmel. Odaültem mellé sírva, és kimondtam: "szeretlek!". Mire ő bólintott és ennyit válaszolt: "Az jó."

Így kezdődött minden, 4 és fél hónappal ezelőtt....

Az álmok tragédiája

Az embernek két esetben van sok mondanivalója: ha nagyon boldog vagy ha nem.

2 évvel ezelőtt arra vágytam a Tiszára menet, hogy megfoghassam a kezedet. Akkor kiváltság volt, hogy mehetek Veled, elvégre a párommal jó barátok voltatok. Most pedig Veled vagyok ott, bármikor mehetek, mert már hozzád tartozok. Pontosan úgy fogod a kezemet a combodon, ahogy erről álmodtam. Most mégis azért megyünk a Tiszára, hogy mentsünk a menthetőt, miközben a kapcsolatunk egy szakadék szélén van. Úgy mentünk le a gáton a vízhez egymás kezét fogva, és úgy zokogtunk egymás nyakába borulva, mintha ez lenne az utolsó, mintha meghalni készülnénk. Talán egy kicsit meg is haltunk. Egy párkapcsolat vége igen hasonló a halálhoz, és fel kell dolgozni, mint a gyászt. Hiszen az az ember, aki eddig a mindennapjaink része volt, hirtelen eltűnik. Hazamész, és szomorúan nyitod meg a chat-et. Nem várnak aggódó üzenetek, "Ugye rendben hazaértél? Hol vagy eddig?", és nem írhatod senkinek, hogy "Hazaértem". Minden hiányozni fog. Még a hisztik is. Hiába nézegeted az időt, még direkt el is húzod, hogy veszekedjen már, hogy "Mikor jössz? Nem ez volt megbeszélve! Nem igaz, hogy egyszer sem tudsz időben itt lenni.". Fáj a tudat, hogy valójában már nem is vár Rád senki. Mindketten tudjuk, hogy csupán pár lépésre vagyunk, hogy ezt átéljük.

Azt mondják, vigyázz, mit kívánsz, még a végén valóra válik. Valami rossz esetében ez a félelem természetes, azonban az igazi veszélyt a jók rejtik. Az álom és valóság ellentétei egymásnak. Álmunkban minden úgy vagy, ahogy szeretnénk. Minden pillanat úgy történik, minden ember azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amiket szeretnénk. Pont azért álmodunk, hogy kiszakadjunk a valóságból. Az álomban minden működik. A legnagyobb hibát azzal követjük el, ha az álmokat ráhúzzuk a valóságra. Nem kerül minden a helyére, és sokszor értetlenül állunk előtte. Mintha mást vártunk volna. Azt gondoljuk, hogy az álmokat olyan egyszerű a valóságba átültetni, mintha leakasztanánk egy festményt a falról és átraknánk egy másikra.

Volt egy álmunk. Megpróbáltuk valóra váltani. Értetlenül állunk, hogy miért nem működik? Mi a gond? Hiszen álmunkban működött. Pont ez az. Álmunkban működött. Most pedig azért harcolunk, hogy a valóságban is működőképessé tegyük.

Csak állunk egymással szemben. Mintha egy idegen arcot látnánk. Nem ismerünk se egymásra, se magunkra. Ki ez az ember, aki velem szemben áll? Ki vagyok én? Alig pár napra kezdődött, de már talán nem is tudjuk, hogy hogyan. Sokkal inkább azt a kérdést tesszük fel, hogy hogyan juthattunk el idáig?

Összetörten, haldokló reményekkel ülünk a szénabála tetején. Azt reméljük, hogy a lemenő Nap magával viszi a rosszat.

Holnap egy új Nap kel fel.