Egyedül a gondolatokkal
/Ajánlom Tominak/
Azt mondják, ha az ember párkapcsolatban él, szüksége van egy kis szabadságra, egy kis időre, amikor egyedül van, egyedül lehet a gondolataival, hogy elmélkedhessen. Ez persze csak akkor igaz, ha nem igazi, meghitt párkapcsolatról van szó. Ha együtt éltek, együtt tesztek mindent, akkor a gondolataitokkal is együtt vagytok egyedül. Amikor a mellkasán fekszel, amikor végzi a dolgát, amikor sétáltok, ez mind-mind egy lehetőség rá. Majd rájössz, hogy ha egyedül vagy, képtelen vagy a gondolataiddal foglalkozni, mert csak Ő fog a fejedben járni. Merre jár, hogy van, mi történik vele. Sietsz hazafelé, kezedben a telefon és két hívás között kinézed neten a kedvenc ételének a receptjét és végig pörgeted, hogy miért kell beugornod a boltba, hova dugj valami kis meglepit, hogyan várd; otthon lepd meg, vagy menj ki elé. Nem gondolataid van, hanem csupán egy: Ő.
Akkor vagy igazán egyedül, ha egyáltalán nem vagy egyedül. Ülj ki csúcsidőben a fő tér közepére és csak nézd körülötted az emberek. Rohannak, beszélgetnek, telefonjukba bújnak. Jár a fejük. Mit főzzek? Befejezem a munkát? Elkések? El kell mennem a gyerekért. Mit vegyek szülinapjára? El ne felejtsem felhívni. Holnap orvos. Kenyeret kell vennem. Mintha egy burokba zárkóznának, lehajtott fejjel sietnek, mintha ott sem lennének. Nem vennék észre, ha valakivel történne valami, kivéve ha megsérti a burkot. Akkor felkapod a fejed, és szidod, hogy nem tud jobban vigyázni. Téged is csak akkor vennének észre a padon, ha valaki megbotlana a lábadban és felháborodna.
Takarítottam, szólt a rádió, főtt a leves, kopogott a zuhogó eső, és egyedül voltam. Nem a gondolataimmal. Csak egyetlen gondolattal: szeretlek.
2015. október 24., szombat
2015. október 15., csütörtök
Az éjszaka
Az éjszaka
Odakint zuhog az eső, és fúj a szél. Kicsit hűvös van. A konyhaablakban állok, és nézem a lámpát. Az aszfaltra vetett fénye pereme remeg. Valami bezavarja. Fújja a szél, vagy egy bogár zümmöghet a neon körül. Kinyitom az ablakot. Hűvös jön be. Milyen jó lenne nyáron! Kiülnék az erkélyre és hallgatnám a zuhanó cseppeket. A városi távoli zsongását hallani.
Bemegyek a fürdőszobába. Rossz körbenézni. Töredezett hajvégen a mosógépen, a kádban. Összeprüszkölt tükör, mocskos törülköző, fogkrémdarabos mosdó. A szobában porcicák, a porba rajzolt minta lassan eltűnik az újabb porszemektől. Ráférne a lakásra a takarítás. Sok ez egyedül. Fárasztó. Fogmosás közben számba veszem, miket kell megmutatni a páromnak. Mit rakunk a mosógépbe együtt, mit hova mennyit öntünk, mit nyomkodunk, mit tekergetünk rajta.
Kijövök. Hopp, a zárban maradt a kulcs! Kinézek a szobaablakon. Odalent egy busz halad el, csak a körülövező sárga lámpáinak fényeit látni. Kezd kihalni minden.
Lefekszek és nézem a telefonomat. Sok minden jut eszembe. Mégis azon rugózok, vajon mit szólna, ha éjfélkor felhívnám azzal, hogy nem hozta fel a csavarhúzókat és a konnektorom ki akar szakadni.
Odakint zuhog az eső, és fúj a szél. Kicsit hűvös van. A konyhaablakban állok, és nézem a lámpát. Az aszfaltra vetett fénye pereme remeg. Valami bezavarja. Fújja a szél, vagy egy bogár zümmöghet a neon körül. Kinyitom az ablakot. Hűvös jön be. Milyen jó lenne nyáron! Kiülnék az erkélyre és hallgatnám a zuhanó cseppeket. A városi távoli zsongását hallani.
Bemegyek a fürdőszobába. Rossz körbenézni. Töredezett hajvégen a mosógépen, a kádban. Összeprüszkölt tükör, mocskos törülköző, fogkrémdarabos mosdó. A szobában porcicák, a porba rajzolt minta lassan eltűnik az újabb porszemektől. Ráférne a lakásra a takarítás. Sok ez egyedül. Fárasztó. Fogmosás közben számba veszem, miket kell megmutatni a páromnak. Mit rakunk a mosógépbe együtt, mit hova mennyit öntünk, mit nyomkodunk, mit tekergetünk rajta.
Kijövök. Hopp, a zárban maradt a kulcs! Kinézek a szobaablakon. Odalent egy busz halad el, csak a körülövező sárga lámpáinak fényeit látni. Kezd kihalni minden.
Lefekszek és nézem a telefonomat. Sok minden jut eszembe. Mégis azon rugózok, vajon mit szólna, ha éjfélkor felhívnám azzal, hogy nem hozta fel a csavarhúzókat és a konnektorom ki akar szakadni.
2015. október 3., szombat
Odáig vagyok érted
Odáig vagyok érted
/Ajánlom Tominak/
/Ajánlom Tominak/
A memóriám nem éppen hosszútávú, de talán nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a nem igazán fontos pillanatokra nem emlékszünk. Meg tudod mondani, hogy mit történt Veled 10 éve ilyenkor? Egy éve ilyenkor? Tegnap ilyenkor? Vagy csak pár órával ezelőtt? Csak rohanunk, kapkodunk ide-oda, estére elfáradunk, de arra már nem emlékszünk, hogy miben.
A fontos pillanatok azonban megmaradnak. Pontosan tudom, hogy egy évvel ezelőtt október harmadikán mi volt. Felkeltem. Találkoztunk. Odaadta a kulcsot és majdnem összeért a kezünk. Beszélni akartam vele. Mindegy, hogy hogyan, mikor, hol, de tudnia kell.
Idétlenül kevergettem a kávémat, ez pótcselekvés volt. Nem azt mondtam, hogy "Szeretlek!". Az sokkal egyértelműbb és egyszerűbb lett volna. Egy fejben összeállított tökéletes, költői mondanivalót próbáltam elmondani úgy, hogy a kanalat mozgató kezemre szegeztem a szemem és a szavakat igyekeztem úgy egymás után illeszteni, hogy azok a magyar nyelvhelyességnek megfelelően egy mondatot alkossanak, és még a tartalmi jelentése se legyen hülyeség. Ebből valami olyasmi lett, hogy kedves vagy velem, úgyhogy szerelmes vagyok beléd, pedig tudom, hogy nem kéne. Aztán Te azt mondtad, hogy de igen, kellene. Majd jött az a gond, hogy a saját mondandómba keveredtem bele és az igen válasz az az igenre vonatkozik, vagy a nemre, tehát mégiscsak igen. Vagy nem?
Te már akkor is tudtad, hogyan tedd egyértelművé a dolgokat. Egy vigyorral és meglepettséggel teli sóhajtással, mély levegővétellel, és egy "Odáig vagyok érted"-del.
Félve fogtam meg a kezed. Félve hajtottad a fejed a vállamra. Olyan hirtelen, furcsa és hihetetlen volt, hogy zavarban voltunk.
A fülemben zene volt, zakatolt a vonat, kidugtam a fejemet az ablakon, bámultam a tájat és az járt a fejemben, hogy sikerült. Hogy szeret. Hogy szeretem.
2015. április 11., szombat
Ha nem vagy itt...
Ha nem vagy itt...
/Ajánlom Tominak/
Most üres a szobám. Fel-le sétálgatok, a mozgásban nem akadályoz az ágyad. Most a sarokban pihen az ajtó mellett. Megszoktam, hogy ott van, nem esek fel benne. Az asztalom épp nem üres. Tele van betegséget vigasztaló csipszes zacskókkal, hogy aztán sírjak, hogy kövér vagyok, Te pedig megvigasztalsz, hogy így szeretsz. Müzlik várnak az utazásra. Nem eszem meg őket, mert szeretném veled megosztani. Csak a kifogyott tollad bújik meg a tolltartómban. És a lejárt bérleted hever az asztalon, amit minden nap a kezembe veszek, hogy csodáljam a kézzel írott számjegyeid. A szobát lassan lepik el a mi a dolgaink. Közös fénykép, Tőled kapott képeslap, aminek a szövegén ma is sírok. Kinderfigura, a sminkcuccaim közt a tusfürdőd, fogkefém mellett a fogkeféd. Ágyamban egy plüssmaci. Az ablakban a kankalin eldugva a többi virág közé. Szomorú voltál, hogy nem Te vehetted meg nekem. Hervadozik. Nem locsolom. Éjszaka csend van, nem figyelem a tündéri pofidat, ahogyan alszol. Ha bejövök nem tapogatom meg a pokrócot mert alábújtál, nem rántasz be derekamnál fogva, nem nézel rám rosszcsont szemekkel. A lámpa is másfelé szokott világítani, mert Te úgy szereted. Ha itt vagy, megváltoznak a tárgyak. A szoba hirtelen összemegy, másképp néznek a ki a falak, a bútorok, ahogy a Te árnyékod vetődik rá. Az üdítő is itt van még, és a polcod is üresen áll. A ruháim már úgyis totál összekeveredtek.
Ha nem vagy itt, minden más. Nem jobb. Más.
/Ajánlom Tominak/
Most üres a szobám. Fel-le sétálgatok, a mozgásban nem akadályoz az ágyad. Most a sarokban pihen az ajtó mellett. Megszoktam, hogy ott van, nem esek fel benne. Az asztalom épp nem üres. Tele van betegséget vigasztaló csipszes zacskókkal, hogy aztán sírjak, hogy kövér vagyok, Te pedig megvigasztalsz, hogy így szeretsz. Müzlik várnak az utazásra. Nem eszem meg őket, mert szeretném veled megosztani. Csak a kifogyott tollad bújik meg a tolltartómban. És a lejárt bérleted hever az asztalon, amit minden nap a kezembe veszek, hogy csodáljam a kézzel írott számjegyeid. A szobát lassan lepik el a mi a dolgaink. Közös fénykép, Tőled kapott képeslap, aminek a szövegén ma is sírok. Kinderfigura, a sminkcuccaim közt a tusfürdőd, fogkefém mellett a fogkeféd. Ágyamban egy plüssmaci. Az ablakban a kankalin eldugva a többi virág közé. Szomorú voltál, hogy nem Te vehetted meg nekem. Hervadozik. Nem locsolom. Éjszaka csend van, nem figyelem a tündéri pofidat, ahogyan alszol. Ha bejövök nem tapogatom meg a pokrócot mert alábújtál, nem rántasz be derekamnál fogva, nem nézel rám rosszcsont szemekkel. A lámpa is másfelé szokott világítani, mert Te úgy szereted. Ha itt vagy, megváltoznak a tárgyak. A szoba hirtelen összemegy, másképp néznek a ki a falak, a bútorok, ahogy a Te árnyékod vetődik rá. Az üdítő is itt van még, és a polcod is üresen áll. A ruháim már úgyis totál összekeveredtek.
Ha nem vagy itt, minden más. Nem jobb. Más.
2015. március 7., szombat
A szemed, a mosolyod
A szemed, a mosolyod
(Ajánlom Tominak)
Két szemed tükre, akár az óceán. Olyan kék, olyan rejtélyes. Elég csak mélyen belenézni, és kíváncsisággal tölt el, milyen titkokat rejt. Végtelen, és csodálatos világ rejtőzik a felszín alatt. A Te világod. Meg akarom ismerni, részese akarok lenni. Megölellek és hozzádbújok, hogy e két világ eggyé váljon, egybefonódjon. Csak ölellek és ölellek. Mikor már egymáshoz kapcsolódtak, kapsz egy csókot a szádra. Ezzel végleg egybe forrt két világ. A Tied, és az enyém. Beléd látok. Egy mosoly, és kitárul a világod, aminek immár részese vagyok, szabadon bemehetek. A szemed csillogása, a fehér fogaid, a felfelé görbülő ajkak, az apró ráncocskák, mind mind egy üzenet. Egy segély kérés. "Gyere, kérlek! Szükségem van Rád!". Szavak nélkül is értelek. Nem szólsz, de hallom oroszlánüvöltésed, és rohanok. Kétségbeesve püfölöm az ajtódat. "Engedj be, itt vagyok, segítek, engedd be!" Arra kérlek, hogy mosolyogj. Innentől kezdve az ajtó ismét kinyílik, és bent vagyok. Itt vagyok.
Két szemed tükre, akár az óceán....
(Ajánlom Tominak)
Két szemed tükre, akár az óceán. Olyan kék, olyan rejtélyes. Elég csak mélyen belenézni, és kíváncsisággal tölt el, milyen titkokat rejt. Végtelen, és csodálatos világ rejtőzik a felszín alatt. A Te világod. Meg akarom ismerni, részese akarok lenni. Megölellek és hozzádbújok, hogy e két világ eggyé váljon, egybefonódjon. Csak ölellek és ölellek. Mikor már egymáshoz kapcsolódtak, kapsz egy csókot a szádra. Ezzel végleg egybe forrt két világ. A Tied, és az enyém. Beléd látok. Egy mosoly, és kitárul a világod, aminek immár részese vagyok, szabadon bemehetek. A szemed csillogása, a fehér fogaid, a felfelé görbülő ajkak, az apró ráncocskák, mind mind egy üzenet. Egy segély kérés. "Gyere, kérlek! Szükségem van Rád!". Szavak nélkül is értelek. Nem szólsz, de hallom oroszlánüvöltésed, és rohanok. Kétségbeesve püfölöm az ajtódat. "Engedj be, itt vagyok, segítek, engedd be!" Arra kérlek, hogy mosolyogj. Innentől kezdve az ajtó ismét kinyílik, és bent vagyok. Itt vagyok.
Két szemed tükre, akár az óceán....
2015. február 22., vasárnap
Gondolatok a párkapcsolatról
Gondolatok a párkapcsolatról
A kapcsolat alapja a bizalom és őszinteség. Egy baráti kapcsolaté. Egy szerelmi párkapcsolat azonban egészen más dolgokra épül. Szükség van alapra, amire a közös álmaink kastélyát építgetjük. Ez az alap pedig nagyon egyszerű, csupán két dologból tevődik össze: hasonlóság és ellentét. Az, hogy egyes dolgokban közös gondolkodásmódunk legyen, miközben másokban teljesen eltérjünk egymástól. A közös dolgok vonzanak egymáshoz két, önmagában haszontalannak tűnő követ, és az ellentétek hatására gyémántokká csiszolódnak.
Egy párkapcsolatban fontos, hogy a felek ne egymás mellett legyenek, hanem egymásért. Aki mellettünk áll, az állhat velünk szemben is, aki velünk van, az lehet nélkülünk is. De aki értünk van, az értünk is lesz.
A hétköznapi értelemben a párkapcsolat két emberből áll: a Férfi és a Nő. A Nő ösztöne, hogy a Férfi anyja helyett anyja legyen, a Férfi pedig tudja, hogy mit akar a Nő, még ha azt ő maga sem tudja. A pár mindkét tagja azonban vágyik törődésre, ami a másik kedvenc tevékenysége: vigyázni, védeni, ápolni.
Női szemmel könnyű elmondani, mi mire vágyunk. Apró meglepetésekre. Hogy párunk megjelenjen ott, ahol tudjuk, hogy lehetetlen. Egy levelet találni a postaládában Tőle, vagy egy szál rózsát az asztalon. A legminimálisabb ajándékra. Arra, hogy ne veszítse el a türelmét, ha épp menstruálunk, és nyávogva változtassuk másodpercenként azt, hogy mire vágyunk, vagy ha épp nyüszítve hozzábújunk.Ő pedig azonnal megvenni azt, amiért a kirakatban sóvárogtunk és túlérzékenységünk miatt majdnem sírtunk, hogy nem vehetjük meg, pedig csak be kellett volna menni az üzletbe.
És mire vágyik a Férfi? Vannak átfedések. Olyan meglepetések, amiket mi is el tudunk sütni. Azonban rózsát nem vehetünk neki. Így mi adjuk azt, ami amúgy a dolgunk. Belépünk a konyhába, és ügyetlenül, kétbalkezesen megcsináljuk a kedvenc ételét, sütijét. Sokszor annak megadása, amit szeretnénk, önhibánkon kívül nem sikerül.
Egy párkapcsolat nem felhőtlen. Emlékszünk még az első pillanatokra, amikor azt hittük, minden ilyen tökéletesen marad, és egyszer csak mégis lettek rossz napok. A szeretet azonban a jó napokban is tud apró fájdalmat okozni. Elég csak elbúcsúzni egy emailezésből, elég csak nem találkozni, amikor számítunk rá, és hirtelen valami nagyon rossz odabent. Ez az úgy nevezett egészséges fájdalom. Megszokni nem lehet, de elkerülhetetlen, és kell is. Olyan, mint a recept. Sok hozzátevő kell, van, amiből pedig csupán egy csipetnyi, de kell. Ettől lesz, olyan finom és kellemes.
A kapcsolat alapja a bizalom és őszinteség. Egy baráti kapcsolaté. Egy szerelmi párkapcsolat azonban egészen más dolgokra épül. Szükség van alapra, amire a közös álmaink kastélyát építgetjük. Ez az alap pedig nagyon egyszerű, csupán két dologból tevődik össze: hasonlóság és ellentét. Az, hogy egyes dolgokban közös gondolkodásmódunk legyen, miközben másokban teljesen eltérjünk egymástól. A közös dolgok vonzanak egymáshoz két, önmagában haszontalannak tűnő követ, és az ellentétek hatására gyémántokká csiszolódnak.
Egy párkapcsolatban fontos, hogy a felek ne egymás mellett legyenek, hanem egymásért. Aki mellettünk áll, az állhat velünk szemben is, aki velünk van, az lehet nélkülünk is. De aki értünk van, az értünk is lesz.
A hétköznapi értelemben a párkapcsolat két emberből áll: a Férfi és a Nő. A Nő ösztöne, hogy a Férfi anyja helyett anyja legyen, a Férfi pedig tudja, hogy mit akar a Nő, még ha azt ő maga sem tudja. A pár mindkét tagja azonban vágyik törődésre, ami a másik kedvenc tevékenysége: vigyázni, védeni, ápolni.
Női szemmel könnyű elmondani, mi mire vágyunk. Apró meglepetésekre. Hogy párunk megjelenjen ott, ahol tudjuk, hogy lehetetlen. Egy levelet találni a postaládában Tőle, vagy egy szál rózsát az asztalon. A legminimálisabb ajándékra. Arra, hogy ne veszítse el a türelmét, ha épp menstruálunk, és nyávogva változtassuk másodpercenként azt, hogy mire vágyunk, vagy ha épp nyüszítve hozzábújunk.Ő pedig azonnal megvenni azt, amiért a kirakatban sóvárogtunk és túlérzékenységünk miatt majdnem sírtunk, hogy nem vehetjük meg, pedig csak be kellett volna menni az üzletbe.
És mire vágyik a Férfi? Vannak átfedések. Olyan meglepetések, amiket mi is el tudunk sütni. Azonban rózsát nem vehetünk neki. Így mi adjuk azt, ami amúgy a dolgunk. Belépünk a konyhába, és ügyetlenül, kétbalkezesen megcsináljuk a kedvenc ételét, sütijét. Sokszor annak megadása, amit szeretnénk, önhibánkon kívül nem sikerül.
Egy párkapcsolat nem felhőtlen. Emlékszünk még az első pillanatokra, amikor azt hittük, minden ilyen tökéletesen marad, és egyszer csak mégis lettek rossz napok. A szeretet azonban a jó napokban is tud apró fájdalmat okozni. Elég csak elbúcsúzni egy emailezésből, elég csak nem találkozni, amikor számítunk rá, és hirtelen valami nagyon rossz odabent. Ez az úgy nevezett egészséges fájdalom. Megszokni nem lehet, de elkerülhetetlen, és kell is. Olyan, mint a recept. Sok hozzátevő kell, van, amiből pedig csupán egy csipetnyi, de kell. Ettől lesz, olyan finom és kellemes.
2015. február 1., vasárnap
Az első csók
Az első csók
(Ajánlom Tominak)
Az első alkalmak minden ember életében fontosak, és maradandóak. Első nap az iskolában, első autónk, első kutyánk, első találkozás... És az első csók.
Nem emlékszek életem legelső csókjára, hogy kivel, hol, mikor. Talán egy ovis szájrapuszi, talán egy tinédzser menőség. Voltak, voltak, talán a személyre még emlékszek, talán még a helyre is, de már nincsenek meg a párosítások. Egy majdnem csókra emlékszek, amikor egy srác azt mondta, hogy első randin elcsattanhat egy csók, én pedig tiltakoztam, elvégre akkor mindenki a számban mászkálhat. Természetesen nem lett folytatás. Idővel pedig már képtelen voltam rá, undorodtam tőle. Mindig féltem, hogy ha lesz egy kapcsolatom, hogy fogja elfogadni a párom, hogy nem tudom megcsókolni.
Az időszámítás nekem Tőle kezdődik. Tisztán emlékszek az első csókra. Október hatodika volt, hétfő. A nagymamájától jöttünk, a Villanyrendőrnél vártuk a buszt. Nagyon fájt az ínyem, a betegség előfutára volt. Félrevonultunk a Szinva korlátjához. Sötét volt, a hegyoldalban zöldes fényben úszott a kilátó. Ahogy elnéztem a válla fölött, szálloda volt kivilágítva, az épületben égtek a lámpák. Ez volt neki az első, és úgy tekintem, hogy nekem is. Kicsit félt. Közel húztam magamhoz, és szavak nélkül biztattam. Emlékszem utána reakciójára, és a sajátomra. Felemelő érzés volt. Öröm volt, furcsa boldogság töltött el. Minden félelmem szertefoszlott, és csak csókolni akartam, újra és újra.
(Ajánlom Tominak)
Az első alkalmak minden ember életében fontosak, és maradandóak. Első nap az iskolában, első autónk, első kutyánk, első találkozás... És az első csók.
Nem emlékszek életem legelső csókjára, hogy kivel, hol, mikor. Talán egy ovis szájrapuszi, talán egy tinédzser menőség. Voltak, voltak, talán a személyre még emlékszek, talán még a helyre is, de már nincsenek meg a párosítások. Egy majdnem csókra emlékszek, amikor egy srác azt mondta, hogy első randin elcsattanhat egy csók, én pedig tiltakoztam, elvégre akkor mindenki a számban mászkálhat. Természetesen nem lett folytatás. Idővel pedig már képtelen voltam rá, undorodtam tőle. Mindig féltem, hogy ha lesz egy kapcsolatom, hogy fogja elfogadni a párom, hogy nem tudom megcsókolni.
Az időszámítás nekem Tőle kezdődik. Tisztán emlékszek az első csókra. Október hatodika volt, hétfő. A nagymamájától jöttünk, a Villanyrendőrnél vártuk a buszt. Nagyon fájt az ínyem, a betegség előfutára volt. Félrevonultunk a Szinva korlátjához. Sötét volt, a hegyoldalban zöldes fényben úszott a kilátó. Ahogy elnéztem a válla fölött, szálloda volt kivilágítva, az épületben égtek a lámpák. Ez volt neki az első, és úgy tekintem, hogy nekem is. Kicsit félt. Közel húztam magamhoz, és szavak nélkül biztattam. Emlékszem utána reakciójára, és a sajátomra. Felemelő érzés volt. Öröm volt, furcsa boldogság töltött el. Minden félelmem szertefoszlott, és csak csókolni akartam, újra és újra.
2015. január 22., csütörtök
Mikor elmész
Mikor elmész
(Ajánlom Tominak)
Lehet, hogy bizonyos dolgokban erős vagyok. Lehet, hogy nem mindig mutatom ki az érzéseimet. Vannak, amiket én könnyebben elviselek. Tudom, hogy hamarosan újra látlak.
Mégis, ha egyszer megszeretek valakit, úgy igazán, ahogy Téged, ahogyan még senkit, akkor többé nem foglak tudni úgy elengedni, hogy legalább egy pici könnycsepp ne jelenjen meg. Talán nem fog végigcsurogni az arcomon, talán nem fogok sírni, de a szemem sarkában ott gyöngyöződik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kalauz indulásra készen füttyent, egészen addig, amíg az ablakon kilógó kezed már csak egy apró vonal, egy pont.
Futok a saját vonatomhoz, és a peronon még látom az vonatod utolsó kocsiját, ahogy távolodik, majd lassan eltűnik az esti homályban. Az egész jelenet úgy hat, mintha utánad futnék. Lassítom a lépteim. Talán tényleg így van. A vonatom még tíz perc múlva indul, időben vagyok. Miért szaladok?
És tudom, hogy ott ülsz egyedül, magányosan egy fülkében, zenét hallgatsz, vagy talán arra sincs kedved. Rám gondolsz.
Nézem az órám. 20 óra 02 perc. Nem sokára hazaérsz. 20 óra 15 perc. Már a rendezőn járhatsz. Én is mindjárt hazaérek. Szorongatom a telefonom a hívásodat várva. 20 óra 17 perc. Most kell beérned. Megnézhettem volna, hogy milyen buszod jön.
Leszállsz, és a torkodban a sírás előtti gombóc. A peron üres, csupán a hangosbemondó visszhangzik. Nyugtatod magad, semmi baj, nem sokára Te vársz énreám itt. Felhívsz, hogy legalább a hangomat halld. Beszéd közben mindkettőnket elönt a megnyugvás. Leteszem és indulok az ajtóhoz.
A váróban az órát nézem. Nincs másodperc mutató, mégis a percmutató erős kattanása jelzi, hogy fut az idő. Siet. Ezt a hiányt már az is nehezen viseli. Mindjárt indulsz. Mindjárt indulok.
(Ajánlom Tominak)
Lehet, hogy bizonyos dolgokban erős vagyok. Lehet, hogy nem mindig mutatom ki az érzéseimet. Vannak, amiket én könnyebben elviselek. Tudom, hogy hamarosan újra látlak.
Mégis, ha egyszer megszeretek valakit, úgy igazán, ahogy Téged, ahogyan még senkit, akkor többé nem foglak tudni úgy elengedni, hogy legalább egy pici könnycsepp ne jelenjen meg. Talán nem fog végigcsurogni az arcomon, talán nem fogok sírni, de a szemem sarkában ott gyöngyöződik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kalauz indulásra készen füttyent, egészen addig, amíg az ablakon kilógó kezed már csak egy apró vonal, egy pont.
Futok a saját vonatomhoz, és a peronon még látom az vonatod utolsó kocsiját, ahogy távolodik, majd lassan eltűnik az esti homályban. Az egész jelenet úgy hat, mintha utánad futnék. Lassítom a lépteim. Talán tényleg így van. A vonatom még tíz perc múlva indul, időben vagyok. Miért szaladok?
És tudom, hogy ott ülsz egyedül, magányosan egy fülkében, zenét hallgatsz, vagy talán arra sincs kedved. Rám gondolsz.
Nézem az órám. 20 óra 02 perc. Nem sokára hazaérsz. 20 óra 15 perc. Már a rendezőn járhatsz. Én is mindjárt hazaérek. Szorongatom a telefonom a hívásodat várva. 20 óra 17 perc. Most kell beérned. Megnézhettem volna, hogy milyen buszod jön.
Leszállsz, és a torkodban a sírás előtti gombóc. A peron üres, csupán a hangosbemondó visszhangzik. Nyugtatod magad, semmi baj, nem sokára Te vársz énreám itt. Felhívsz, hogy legalább a hangomat halld. Beszéd közben mindkettőnket elönt a megnyugvás. Leteszem és indulok az ajtóhoz.
A váróban az órát nézem. Nincs másodperc mutató, mégis a percmutató erős kattanása jelzi, hogy fut az idő. Siet. Ezt a hiányt már az is nehezen viseli. Mindjárt indulsz. Mindjárt indulok.
2015. január 3., szombat
Otthon
Otthon
Beléptem a szobámba és körbenéztem. Ismeretlen, furcsa érzés született bennem. Szerettem ezt a szobát, itt nőttem fel, az eddigi életem nagy részét itt töltöttem. Itt sírtam, itt nevettem. Itt voltam kisgyerek, itt volt felhőcskés plafonom, itt voltak világító csillagaim, itt játszottam. Itt nőttem fel, itt tanultam, itt ragasztottam tele poszterekkel, itt álmodoztam. Itt gondolkodtam komoly döntéseken, itt töltöttem ki és írtam alá papírokat, amik a felnőtté válás részei lettek. És most hirtelen olyan idegen. Eszembe jutott a párom egy pár nappal ezelőtti mondata, amikor arról meséltem, hogy még ragaszkodok a gyerekkoromhoz: "Nem lesz mindig így." Könnyek gyűltek a szememben. Már régen nincs így.
Rengeteg emlék fűzött ehhez a lakáshoz. Viszont közel száz és fél kilométerre innen van egy másik lakás, egy másik szoba, ahol szintén szépen gyűlnek az emlékek. Az időmet pedig hol itt, hol ott töltöm. Ellentétes dolgok közt ingázok. Gyerekkor és felnőttkor. Család és egyedüllét. Megzavarodtam, nem találtam a helyem. Ha itt voltam, oda vágytam, ha ott voltam, akkor ide. Mert nem tudtam, hogy melyik az otthon.
Megfogalmazódott bennem egy fontos kérdés: mi is az otthon? Az a ház, ahol a szülők várnak, és felnőttem? Vagy a (viszonylag) saját lakás, ahol többnyire magány fogad és a párom csak "vendégként" van jelen?
A válasz valahol ezeknek a keveréke közt van. Egy saját lakás a párommal együtt ott*, ahol felnőttem.
(*az ott a városra vonatkozik és nem a házra. A szerk.)
Beléptem a szobámba és körbenéztem. Ismeretlen, furcsa érzés született bennem. Szerettem ezt a szobát, itt nőttem fel, az eddigi életem nagy részét itt töltöttem. Itt sírtam, itt nevettem. Itt voltam kisgyerek, itt volt felhőcskés plafonom, itt voltak világító csillagaim, itt játszottam. Itt nőttem fel, itt tanultam, itt ragasztottam tele poszterekkel, itt álmodoztam. Itt gondolkodtam komoly döntéseken, itt töltöttem ki és írtam alá papírokat, amik a felnőtté válás részei lettek. És most hirtelen olyan idegen. Eszembe jutott a párom egy pár nappal ezelőtti mondata, amikor arról meséltem, hogy még ragaszkodok a gyerekkoromhoz: "Nem lesz mindig így." Könnyek gyűltek a szememben. Már régen nincs így.
Rengeteg emlék fűzött ehhez a lakáshoz. Viszont közel száz és fél kilométerre innen van egy másik lakás, egy másik szoba, ahol szintén szépen gyűlnek az emlékek. Az időmet pedig hol itt, hol ott töltöm. Ellentétes dolgok közt ingázok. Gyerekkor és felnőttkor. Család és egyedüllét. Megzavarodtam, nem találtam a helyem. Ha itt voltam, oda vágytam, ha ott voltam, akkor ide. Mert nem tudtam, hogy melyik az otthon.
Megfogalmazódott bennem egy fontos kérdés: mi is az otthon? Az a ház, ahol a szülők várnak, és felnőttem? Vagy a (viszonylag) saját lakás, ahol többnyire magány fogad és a párom csak "vendégként" van jelen?
A válasz valahol ezeknek a keveréke közt van. Egy saját lakás a párommal együtt ott*, ahol felnőttem.
(*az ott a városra vonatkozik és nem a házra. A szerk.)
2015. január 2., péntek
Én, te. Mi
Én, te. Mi
(Ajánlom Tominak)
Csak egy kis pihenés a bútoraim szerelése után, ami félig kész állapotban áll a szobában, körülötte szerszámok; fúrók, csavarhúzók...
Csak két kék, műanyag pohár. Mert még nincsenek normális pezsgős poharaink a szilveszteri koccintásra
Csak két ember. Csak néhány apróság, mégis olyan érzést kelt, mint amikor először költözünk első, közös lakásunkba. Apróságok, melyek azt sugallják, hogy nincs meg mindenünk, de ami van, az éppen elég, mert együtt vagyunk.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)