Otthon
Beléptem a szobámba és körbenéztem. Ismeretlen, furcsa érzés született bennem. Szerettem ezt a szobát, itt nőttem fel, az eddigi életem nagy részét itt töltöttem. Itt sírtam, itt nevettem. Itt voltam kisgyerek, itt volt felhőcskés plafonom, itt voltak világító csillagaim, itt játszottam. Itt nőttem fel, itt tanultam, itt ragasztottam tele poszterekkel, itt álmodoztam. Itt gondolkodtam komoly döntéseken, itt töltöttem ki és írtam alá papírokat, amik a felnőtté válás részei lettek. És most hirtelen olyan idegen. Eszembe jutott a párom egy pár nappal ezelőtti mondata, amikor arról meséltem, hogy még ragaszkodok a gyerekkoromhoz: "Nem lesz mindig így." Könnyek gyűltek a szememben. Már régen nincs így.
Rengeteg emlék fűzött ehhez a lakáshoz. Viszont közel száz és fél kilométerre innen van egy másik lakás, egy másik szoba, ahol szintén szépen gyűlnek az emlékek. Az időmet pedig hol itt, hol ott töltöm. Ellentétes dolgok közt ingázok. Gyerekkor és felnőttkor. Család és egyedüllét. Megzavarodtam, nem találtam a helyem. Ha itt voltam, oda vágytam, ha ott voltam, akkor ide. Mert nem tudtam, hogy melyik az otthon.
Megfogalmazódott bennem egy fontos kérdés: mi is az otthon? Az a ház, ahol a szülők várnak, és felnőttem? Vagy a (viszonylag) saját lakás, ahol többnyire magány fogad és a párom csak "vendégként" van jelen?
A válasz valahol ezeknek a keveréke közt van. Egy saját lakás a párommal együtt ott*, ahol felnőttem.
(*az ott a városra vonatkozik és nem a házra. A szerk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése