Mikor elmész

Mikor elmész
(Ajánlom Tominak)

Lehet, hogy bizonyos dolgokban erős vagyok. Lehet, hogy nem mindig mutatom ki az érzéseimet. Vannak, amiket én könnyebben elviselek. Tudom, hogy hamarosan újra látlak.
Mégis, ha egyszer megszeretek valakit, úgy igazán, ahogy Téged, ahogyan még senkit, akkor többé nem foglak tudni úgy elengedni, hogy legalább egy pici könnycsepp ne jelenjen meg. Talán nem fog végigcsurogni az arcomon, talán nem fogok sírni, de a szemem sarkában ott gyöngyöződik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kalauz indulásra készen füttyent, egészen addig, amíg az ablakon kilógó kezed már csak egy apró vonal, egy pont.
Futok a saját vonatomhoz, és a peronon még látom az vonatod utolsó kocsiját, ahogy távolodik, majd lassan eltűnik az esti homályban. Az egész jelenet úgy hat, mintha utánad futnék. Lassítom a lépteim. Talán tényleg így van. A vonatom még tíz perc múlva indul, időben vagyok. Miért szaladok?
És tudom, hogy ott ülsz egyedül, magányosan egy fülkében, zenét hallgatsz, vagy talán arra sincs kedved. Rám gondolsz.
Nézem az órám. 20 óra 02 perc. Nem sokára hazaérsz. 20 óra 15 perc. Már a rendezőn járhatsz. Én is mindjárt hazaérek. Szorongatom a telefonom a hívásodat várva. 20 óra 17 perc. Most kell beérned. Megnézhettem volna, hogy milyen buszod jön.
Leszállsz, és a torkodban a sírás előtti gombóc. A peron üres, csupán a hangosbemondó visszhangzik. Nyugtatod magad, semmi baj, nem sokára Te vársz énreám itt. Felhívsz, hogy legalább a hangomat halld. Beszéd közben mindkettőnket elönt a megnyugvás. Leteszem és indulok az ajtóhoz.

A váróban az órát nézem. Nincs másodperc mutató, mégis a percmutató erős kattanása jelzi, hogy fut az idő. Siet. Ezt a hiányt már az is nehezen viseli. Mindjárt indulsz. Mindjárt indulok.