/Ajánlom Tominak/
A memóriám nem éppen hosszútávú, de talán nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a nem igazán fontos pillanatokra nem emlékszünk. Meg tudod mondani, hogy mit történt Veled 10 éve ilyenkor? Egy éve ilyenkor? Tegnap ilyenkor? Vagy csak pár órával ezelőtt? Csak rohanunk, kapkodunk ide-oda, estére elfáradunk, de arra már nem emlékszünk, hogy miben.
A fontos pillanatok azonban megmaradnak. Pontosan tudom, hogy egy évvel ezelőtt október harmadikán mi volt. Felkeltem. Találkoztunk. Odaadta a kulcsot és majdnem összeért a kezünk. Beszélni akartam vele. Mindegy, hogy hogyan, mikor, hol, de tudnia kell.
Idétlenül kevergettem a kávémat, ez pótcselekvés volt. Nem azt mondtam, hogy "Szeretlek!". Az sokkal egyértelműbb és egyszerűbb lett volna. Egy fejben összeállított tökéletes, költői mondanivalót próbáltam elmondani úgy, hogy a kanalat mozgató kezemre szegeztem a szemem és a szavakat igyekeztem úgy egymás után illeszteni, hogy azok a magyar nyelvhelyességnek megfelelően egy mondatot alkossanak, és még a tartalmi jelentése se legyen hülyeség. Ebből valami olyasmi lett, hogy kedves vagy velem, úgyhogy szerelmes vagyok beléd, pedig tudom, hogy nem kéne. Aztán Te azt mondtad, hogy de igen, kellene. Majd jött az a gond, hogy a saját mondandómba keveredtem bele és az igen válasz az az igenre vonatkozik, vagy a nemre, tehát mégiscsak igen. Vagy nem?
Te már akkor is tudtad, hogyan tedd egyértelművé a dolgokat. Egy vigyorral és meglepettséggel teli sóhajtással, mély levegővétellel, és egy "Odáig vagyok érted"-del.
Félve fogtam meg a kezed. Félve hajtottad a fejed a vállamra. Olyan hirtelen, furcsa és hihetetlen volt, hogy zavarban voltunk.
A fülemben zene volt, zakatolt a vonat, kidugtam a fejemet az ablakon, bámultam a tájat és az járt a fejemben, hogy sikerült. Hogy szeret. Hogy szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése