A tetoválás és a története

 Azt mondják, hogy minden tetoválásnak jelentése, története van. Az enyémnek is. A párom az első randinkon tette fel számomra ez a kérdést: mi a tetoválásom jelentése? Az volt az első alkalom, amikor meg kellett fogalmaznom azt az érzést, ami annyira egy velem, mint a tinta a bőrömben, de mégis, a külvilág számára megfogalmazhatatlan.

Hamarosan egy éve annak, hogy beléptem a tetováló szalonban meghozva egy vissza nem vonható döntést. Az elhatározás pedig még ettől is régebbi. Mindig is tetszettek a tetoválások és minimalista stílus rajongója vagyok. Amikor néhány éve megláttam a kegyes cica sziluettet, melynek a teste egy szívben végződik, azonnan tudtam, hogy ez az a tetoválás, amelyet magamra akarok varratni, és már azt is tudtam, hogy hova: a csuklómra.

A mintáról úgy éreztem, hogy tökéletesen leír engem. Egyszerre foglalja magában azokat a dolgokat, mozzanatokat, amelyeket mindenki tud rólam, és azokat, amelyek csak én tudok magamról. A tetoválásom nem emberhez, pillanathoz köthető, hanem összefoglalva mindenhez, ami én vagyok. A macska, mely szívben végződik jelképezi az állatok, leginkább cicák iránti szeretetemet, melyek egész életemben jelen voltak. A szív, amely macskában végződik jelenti a szeretet és a kedvességet. A kettő közti átmenet jelzi a kapcsolatot. Össze is függnek, és nem is. A szív jelenti az életet, a macska pedig a túlélést. Benne van a jelszó: Élet. Az egész mégis kecses, szolid, elegáns. Ott is van, de nem ordító.

Mielőtt azonban úgy döntöttem, hogy egy örök nyomot hagyok a bőrömön, hosszasan ízlelgettem a mintát a testemen, és ha egy bizonyos idő után is ugyanazt érzem, mint először, akkor megértem arra, hogy visszafordíthatatlanul is rám kerüljön. A szándékaimba nem avattam be senkit. Sem családtagot, sem barátot, sem idegent. Nem akartam kapni senkitől sem biztatást, sem ellenzést, se rábeszélést, se lebeszélést. Tudtam, hogy az én testem, az én döntésem. Egyedül akartam meghozni egy megmásíthatatlan döntést, amiért egyedül csak magamat tudom felelőssé tenni, akárhogyan is döntök.

A képletből már csak az időzítés hiányzott.

1 évvel ezelőtt szintén ebben az időben az életem több változáson ment keresztül. Hirtelen felfordult, szétesett, majd újra eggyévált. Sokáig ment ebben a körforgásban, tudtam, hogy az, ami velem történik, az visszafordíthatatlan változásokat fog okozni: emberileg is megváltozok. Sosem leszek az, aki voltam, de már nem is akartam az lenni.

Ez volt az, amikor úgy éreztem, itt az idő. A tetoválás egy megpecsételésre ennek a változásnak, lezárása a múltnak, és kezdete egy jövőnek. Egy jövőnek, amiben én már más ember leszek. A tetoválás az emlékeztető arra, hogy valaha gyenge, elesett voltam, de mára már erőssé és bátorrá váltam. 

A tetoválás eggyé forr a viselőjével. Számomra már természetes összetevője a testemnek, akárcsak egy anyajegy. Nem félek attól, hogy valaha meg fogom-e bánni, hogy megcsináltattam. Ha ember ugyanúgy - vagy tán jobban - meg tudja bánni azt, ha nem tesz meg valamit, mint azt, ha megteszi. 

Álmatlanul a Hortobágyon

Veled és mégis nélküled. 

Hajnali kettőkor ülök magányosan egy hortobágyi nyaraló alsó szintjén. Az autóm fenekét nézem, ahogy épphogy kilóg a ház mögül. A tavalyi nyárra gondolok. Ilyenkor még csak a jogsiért izgultam, egyedül. 

Aztán jött a jogsi, jött az autó, jöttél te és jöttek a kirándulások. Meg sem kottyan 200 km-t levezetni.

1 hónapja vágtam neki életem első, igazán hosszú útjára, és miután három nap alatt több, mint 500 km-t vezettem, azt hittem, a boldogság itt vár ránk. Itt van az a kis zug, ahol ketten lehetünk, ahová nem férkőzhetnek be a gondok. Utána mindig csak idevágytam. De a nyitva maradt csomagtér ajtón észrevétlenül bepattantak a gondok és elkísértek az útra. 

Elfeledtetted velem, miért nem akartam már szeretni. Aztán egy pillanat alatt csapott arcon a szerelem fájdalmas oldala. 

Te is itt voltál valahol. Egy házikóban voltunk, mégsem mellettem. Nem akartam, hogy mellettem legyél. Ismét egyedül akartam lenni. 

Ahogy ezelőtt fél órával is. Mégis felmentem hozzád, mert hiányoztál. Felmentem, mert azt akartam, felejtsük el, hozzuk rendbe, lépjünk túl rajta. A megoldás helyett újabb pofon ért. Az utolsó csepp még belecseppent a pohárba, és a pokolba kívántam magunkat. Csapkodni és tombolni akartam, üvölteni, hogy elegem van belőled. Talán kijött volna belőlem minden feszültség. De én már rég nem az az ember voltam, aki hisztizik. Én már az vagyok, aki csak szárazon annyit mond, hogy "bocs" és elsétál.

Álmatlanul vártam a reggelt. De elhagyott a hitem, hogy új lesz a nap alatt.  

Köszönöm, hogy szerethettelek

 Március volt. És én belédestem.

Rég beszéltünk már. Nem haragudtam rád, te sem rám. Semmi baj nem volt köztünk. Egész egyszerűen más vizekre eveztünk, nem volt időd keresni, én pedig nem erőltettem, hogy keresselek. Jó volt ez így, hiszen végleg elengedtelek, és nem féltem attól, hogy egy-egy újabb kedves szavad, egy kedves hízelgésed visszaránt abba a súlyos vasakkal körbevett börtönbe, ahol tartottál. Ahol az érzéseimet tartottad, ahonnan nem engedted ki azokat. Te voltál a zsarnok megmentőm.  Túl szépnek láttalak.

Nem haragudhatok rád, mert talán lett volna választási lehetőségem. Talán mondhattam volna azt, hogy ezt az ajánlatot nem fogadom el, köszönöm szépen. De belementem, mert játszani akartam a játékodat. És te megtanítottál játszani. Nem mellesleg szerettelek. Ittam a szavaidat.

Segítő kezet nyújtottál. Az életem darabokban volt, velem együtt. Éreztem, hogy te szívből szeretnél segíteni, és minőségi munkát kiadni a kezedből. Nem csak összerakni engem, de annyira megerősíteni, hogy hegyeket tudjak megmozgatni. Ne csak elfogadjam az életet, hanem szeressem. Hogy olyan ember lehessek, aki sosem voltam, de mindig is lenni akartam. Kinyitottam a szekrényemet, és a régóta félretett projekteket kezdtem el folytatni, mert ösztönöztél. Csábító ajánlat. Ezért viszont nagy árat kellett fizetnem: az érzéseimet. Kivetted a szívemet a helyéről, és azzal csak téged szerethettelek. A lelkem és a testem egyaránt sikított a szabadulásért, az ajánlatod volt a láncom. A lélek hiányát testi örömökkel próbáltam kompenzálni, és folyamatos ígéreteket tettem neki, hogy tartson ki, mert megkapja a méltó ajándékát, és te leszel a trófea.

Mégsem jött el a trófea. Mégsem kaptalak meg. De már nem is érdekeltél annyira.

Csak egy kicsit. Újra beszéltünk. A hangod belém kúszott, és végigáradt a testemben, az újraindult szívemben okozott némi fals dobbanást. Tudtam, hogy valahol, mélyen bennem egy kicsit még mindig élsz.

Újra láttalak. Már csak néztelek, de nem kívántalak. Ahogy rádnéztem, nem fojtott el a látvány, kaptam levegőt. Csak halványan elmosolyodtam.

Köszönöm, hogy szerethettelek.

Jelszó: Élet

Az ember élete tele van problémákkal. Súlyosnak tűnő problémákkal. Egészen addig, amíg hirtelen rá nem szakad valami egészen más, ami után átértékeli az életet. Ami után visszasírná a korábbi súlyos problémáit, hiszen akkor még gondtalan volt az élete.

Egy csapás is nagy csapás. Két csapás pedig kegyetlen. Egy szeptemberi eleji szombati napon ért meg annyira a hógörgeteg, hogy lavinaként elinduljon és magával vigyen mindent, köztük engem is.

Ha egészség van, akkor minden van. Egészség nem volt.

Váratlanul csapott arcon annak az eshetőségnek a közelsége, hogy teljesen egyedül maradok. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mennyire magányos vagyok, és senkim nem maradna. Kétségbeesve próbáltam magam mellé keríteni valakit. Elszánt voltam és kitartó - 2 napig.

A nyakamba zuhant minden. Két háztartás vezetése, egy rokon néni ápolása, bevásárlások, és minden egyéb. 

Újabb családtagok betegsége.

Bírtam a terhelést. Egészen december közepéig. Amikor lelöktem a bekészített karácsonyfát a terasztól, végigrugdostam az udvaron az éjszaka közepén, és zokogva üvöltöttem, hogy mennyire gyűlölöm a karácsonyt, és ez itt most kurvára nem a szeretet ünnepe. Tomboltam, reszkettem és levegőt is alig kaptam. Nem ismertem magamra.

Idővel javulni látszott a helyzet, mindenkinél. Amikor pedig már nem számítottunk rá, akkor jött egy családtag halálhíre, ami újra a mélybe taszított mindenkit. Kivéve engem.

Körülöttem mindenki sírt, és mindenki magába fordult. Én már nem tudtam. Én magamért könnyeztem, mert megrémültem, hogy belőlem kihaltak az érzések. Csak ültöm ott. Körülöttem mindenki a halállal foglalkozott. Nekem az élettel kellett, nekem az életet kellett továbbvinnem.

Nem tudtam megállni, nem állhattam meg. Nekem kellett dolgoznom, nekem kellett a családtagokkal a kórházba, orvosokhoz rohanni, nekem kellett képviselni a családot. Nem gyengülhettem el, nem ronthatták a látási viszonyokat a könnyeim és nem remeghetett meg a lábam a pedálok felett. 

Választanom kellett: vagy feladom, akár egy másodpercre is, és mindennek vége, vagy erős leszek és rendíthetetlen, akár a kősziklák.

Az utóbbit választottam. Az Életet választottam.

Ez lett a jelszavam: Élet.

A múlt lenyomata

Újra szerettem.

És újra féltem.

Ha a réggebbi énemmel találkoztál volna, már hónapok óta együtt lennénk, mert a régi énem kereste a lehetőséget egy kapcsolatra. A régi énem utánad fordult volna a lépcsőn, mondvacsinált okokkal kereste volna a társaságodat, akár mások indokain keresztül, és idétlenül vihorászva jelezte volna, hogy nagyon szimpatikus vagy. A régi énem aztán kapott volna egy nagy pofont, amikor kiderül, hogy bocs, de barátnőd van, házas vagy, családapa vagy. 

Az új énem ehelyett csak biccentett a lépcsőn, hogy "hm, jó pasi", és továbbment. Az új énemet nem érdekelte a kapcsolat, nem akart tenni érte. Az új énem már nem hitt abban, hogy képes szeretni.. Az új énem nem kérdezett, hanem cselekedett. Nem kérdezte meg, hogy szeretnéd-e, hogy szeressenek, hogy szeretnél-e kiszakadni a mindennapi mókuskerékből, szeretnéd-e, hogy kiszínezzem a megszürkült életedet. Egyszerűen kirúgtalak a mókuskerékből és nyakon öntöttelek a színes festékekkel.

Igen, az új énem már nem az idétlenül vihorászó kislány volt, hanem egy határozott, és mocskosul őszinte nő.

Már a kapcsolatunk elején úgy alakult - valójában még együtt sem voltunk - hogy elő kellett vennem a kukámat és kiborítanom eléd a múlt szemetét. Az egész konténerrel. Egyesével mutogattam, hogy mi micsoda:

Bántalmaztam magam. Depressziós voltam.

Részeg volt az apám. Részeg voltam én. Cigiztem. Füveztem.

Megcsaltam. Házasságokat törtem. Szerető voltam. Összetörtem más szívét. Összetörték az én szívemet. Hazudtam. Ribanc voltam.

Megadtam a lehetőséget az elriadásra. Hogy szabadkozva feltedd a kezed és kínosan nevetve kihátrálj, hogy "Bocsi, rossz ajtó!" Mert ez így volt tisztességes.

A sok magányosan töltött idő alatt megszerettem az egyedüllétet, és egyre jobban élveztem. Habzsoltam az életet, és nem gondoltam arra, hogy a ma cselekedetének mi lesz a holnapi következménye. Bár titokban megfogadtam magamban, hogy a legközelebbi kapcsolatomat nem fogom elszúrni. A férfijelöltek jöttek, de előbb kiderült, hogy hülyék, mintsem elszúrhattam volna. Nem foglalkoztam azzal, hogy a leendő párom hogyan fogja elfogadni a múltamat. Hozzászoktam a szabadsághoz, és nem érdekelt, milyen ember vagyok. Kedveltek a barátaim, a rokonaim, a munkatársak, vagy épp nem, ezen nem rágódtam, azzal pedig végképp nem törődtem, hogy milyen lennék egy párkapcsolatban. Már egyre távolabbinak és idegennek tűnt, hogy az életemet megosszam valakivel. 

Mégis úgy alakul, hogy szerelembe estem. Mégis úgy alakult, hogy mellettem maradtál. Ekkor ébredtem rá arra, hogy most már komolyabban kell foglalkoznom azzal, hogy milyen ember vagyok. Elragadott a félelem. Hirtelen már nem akartam a magányt, nem akartam egyedül lenni, és rettegtem attól, hogy elveszíthetlek. Rettegtem attól, hogy el fogom szúrni. Rettegtem attól, hogy a rettegéstől való rettegés öli meg a kapcsolatunkat. Hirtelen felismertem, hogy vannak érzéseim, és felcsillant a remény, hogy nem leszek különc, hanem talán én is élhetek egy normális életet.

Összesepregettem a múlt szemetét, majd megfordítottam a homokórát.
Egy új időszámítás kezdődik.

Sátánista áruló vagyok!

Szeretem a halloweent. A magyar emberek nagy része ezért megkövezne, mert elárulom a magyarságomat, azzal, hogy egy zöldségnek szemeket  és szájat vágok. (Hahó, biokörnyezetvédőkvegánmicsodák, megölök egy tököt! Még él, amikor leszedem és fájdalmat okozok neki!) Mert a halloween meg a valentinnap meg a többi csak amcsiból átvett hülyeség, és mindenféle érveket hoznak fel, hogy miért nem tekinthető ünnepnek. Például, nem költ az ország milliókat tüzijátékra, nem mondanak beszédet a politikusok, nem zárnak be a boltok, járnak a vonatok, buszok. 

A valentinnap ellen sokszor hozzák fel azt, hogy csak képmutatás a szerelmesek részéről, és ne csak azon az egy napon szeressék már egymást. Kérdem én, hogy ezeket az emberek miért zavarja az, ha valaki ilyenkor meglepi a párját valamivel (meg ezen kívül máskor is)? Miért zavarja az, hogy a boltoknak több bevétele van azért, mert egyesek rengeteg pénzt kidobnak ilyenkor mindenféle meglepikre, hogy jóvá tegyék a megcsalást? Miért zavarja az, hogy két ember ilyenkor csak úgy egymásnak esik a hálószobában, vagy felvesz előtte egy szexi csipkés valamit?

Bezzeg a halottak napja fontos ünnep! A válaszom: ne csak azon az egy napon emlékezzünk már meg az elveszett szerettünkről. Ja, vagy úgy! Hogy szóval ez mindenkinek a magánügye, hogy egy évben hányszor visz virágot a sírra! Pontosan, a valentinnap is ugyanilyen magánügy, hogy hányszor vesznek egymásnak virágot, bonbont, cukipárnát, csipkésbugyit. 

A halloween elleni érvek egy kész összeesküvés elméletet vezetnek le, hogy mit jelent valójában ez a szó, milyen szó összetételből származik, mi volt ennek a jelentése egy más országban négy száz évvel ezelőtt, blablabla. Lehet ezt követni? De miről is szól ez, Magyarországon? Hogy a gyerekek, felnőttek beöltöznek. Összeverődik egy baráti társaság, tököt faragnak, zombinak, boszorkánynak és egyéb halálian félelmetes valaminek beöltöznek, buliznak, sütiznek, csokiznak, dekorálnak. 

Ezeknek az embereknek nem is jut eszükbe, hogy nemzeti ünneppé nyilvánítsák. Kit érdekel, hogy ki mond beszédet, és ki érdekel, hogy nyitva vannak a boltok... Ja, mondjuk az igen, mert valahol ropit és alkoholt kell venni, ha elfogy.... Szóval ezeknek az embereknek egyetlen céljuk van: a rég látott barátok kicsit időt szakítsanak egymásra, kicsit kikapcsolódjanak egy kreatív jelmezbál keretében. 

Szintúgy, a valentinnap is. Az ünneplő embereknek az a céljuk, hogy kicsit kikapcsolják a párjukat, kicsit kényeztessék, és jól érezzék magukat. 

Ennyi az egész. Egy móka! Kár ezért harcolni egymás ellen. Akinek nem tetszik, az ne vegyen részt és hagyja, hogy akiknek tetszik, az meg csinálja. Nem esik senkinek bántódása! 

... 

BASSZAMEG, KI VÁGTA LE A KAROMAT???!!

Ki ez az idegen a lakásomban?

Vannak emberek, akiknek borzasztóan rossz az arcmemóriájuk. Akik hiába ismernek évek óta, látod az arcukon, hogy amikor eléjük állsz, hogy intenzíven pörögnek a fogaskerekek az agyban: "Ki a fene vagy?"

Az én arcmemóriám speciel nem annyira, sőt ellenkezőleg. Olyan embereket találok ismerősnek, akiket sosem láttam. Ennek nyilvánvaló oka, hogy túl sokat gondolkodok. Talán másokkal is előfordult már, hogy kerestek valakit vadidegen emberben. Amikor mindenkiben azt a bizonyos Őt látod, aki egyébként melletted van. Biztos valami mély pszichológiai jelentése és magyarázata van ennek, de engem meg ez nem érdekel.

Engem más valami érdekel.

Egyetlen egy arc, amit mindig látunk, de mégsem. A saját arcunk. Mindig látjuk a tükörben, néha látjuk fényképeken, valójában fizikailag meg soha, miközben millió másik emberét igen. (Na jó, a Facebook, Instagram, Snapchat és egyéb létfontosságú közösségi weboldalak megjelenése óta talán többet látjuk fényképeken a saját arcunkat, mint a tükörben, főleg ha szelfimániásak vagyunk.) 

Találta már valaki idegennek a saját arcát?

Talán pont azért, mert annyiszor látjuk. Mert annyira ismerős, mert gyakorlatilag azok mi vagyunk. Miért találjuk olykor saját magunkat is idegennek? 

Mert nem csupán a látványról van szó. Hanem pontosan tudjuk, hogy mikor viselünk álarcot, és azt is, hogy milyen ember lakozik mögötte. Ismerjük a belsőnket. Nem csak szemeket látunk könnyezni, hanem ismerjük az okot, amiért kicsordultak. Nem csak a mosolyt látjuk, hanem ismerjük az okot, ami miatt felfelé görbül a száj. 

Bármennyire is patakzanak a könnyek, odaállunk a tükör elé, és mosolyogunk. Letagadjuk az érzéseinket magunk és a világ felé. Ezzel máris hamis képet látunk.

Ezzel máris idegenek lettünk saját magunk számára is.

Elmúlt illúziók

Új ember lettem. Több, mint másfél hete, valami megváltozott. Szinte minden megváltozott. Hirtelen már nem az egyedüllét uralta az életemet. Néha mégis hiányzik a magány.

Át akartam élni ezt az érzést újra.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve, egyszerűen felálltam és elmentem. Nem szóltam, nem kérdeztem, csak mentem. Alighogy elmúlt dél, otthagytam az egyetemet, és a szürke, borongós időben elindultam Tapolcára. A fejemben körvonalazódott a cél, hogy kimenjek a tóhoz. Útközben zene szólt a fülemben. Azok a zenék, amiket mindig akkor hallgatok, amikor szerelmes vagyok. Akaratlanul. Megnyugodva mosolyodtam el. Itt a biztos jele, hogy az vagyok. Valaki másba, nem beléd.

A parkolónál valahogy mégis Te jutottál eszembe. Újrajátszódott a fejemben az az egész fél óra. Ahogy a kollégiumok mögött vártál rám, én pedig észrevétlenül pattantam be a kocsidba. Olyan észrevétlenül, hogy tulajdonképpen csak az nem látta, aki nem akarta. Ellógtam az órámat miattad, hogy kapjak belőled valamit. 

Az elhagyatott tapolcai parkolóban szerelmet vallottál nekem. Újra. Immáron másodszor. Másodszor néztél mélyen a szemembe, és ígérted meg az egész Világot, a csillagokkal együtt. Én pedig hittem Neked.

Újra kívántam azt a pillanatot. Újra át akartam élni.

Most szembeköpnélek.

Szerelmes vagyok. Valaki másba, nem beléd.

A felhők lassan felszakadoztak, mosolyogva libegtem át a fa hídon. A patakot követve értem el a tavat. Egy szimpatikus padon helyen foglalva néztem az úszkáló kacsákat, amint éppen felém tartanak. A napsugarak is előbújtak. Tudtam, hogy ha visszaérek, valaki várni fog rám.

Önző voltam. Ezt a pillanatot nem osztottam meg mással. Ezt a pillanatot csak a magánnyal éltem át. A napsütötte délutánon elégedett boldogsággal dőltem hátra. 

Ennyi jár nekem.

Megteszem? Vagy nem teszem?

Összetaknyozott papír zsebkendők hevernek mellettem az ágyon. A remegés már elmúlt, de érzem, hogy gyengülök. Egy öngyújtó van olyan messzire lerakva magam mellé, hogy bármelyik pillanatban elérjem, és megtegyem.

Meg akarom tenni. Érezni újra, ahogy régen. Az édes fájdalmat. Az adrenalin fokozó kínt.

Beteg vagyok. Mentálisan. Szeretek szenvedni. Kivívok olyan helyzeteket. Hiányzik belőlem az önkontroll. Üvöltök, csapkodok. Nem tudom kezelni az indulataimat. Saját magamat nem tudom kezelni. Nem számít utána a megbánás, a következmény. Cselekedni a pillanat hevében. Belezúzni mások lelkébe, szétégetni a kezemet, késsel végigszántani a lábamat, és máris elégedetten dőlök hátra. Jobban vagyok!

5 percig. Vagy 10 percig. Vagy talán egy fél napig. Amíg nem húzódik a seb, amíg nem látom, hogy tönkretettem a másikat. Már meg sem ígérem, hogy legközelebb másképp lesz, mert nem lesz. Ugyanígy lesz. Tudom, hogy olyan törést okoztam a másikban, hogy bár még könyörgök, hogy bocsásson meg, de tudom, az a töréspont ott marad. Onnantól semmi nem lesz ugyanaz. Megígérem, hogy változok, de valójában tudom, hogy ki fogom vívni ismét azt, hogy hibáztassam a másikat. Nem fogom elkerülni az olyan helyzeteket, aminek csalódás, vagy bántás a vége. Én fogom azokat kreálni.

Ki fogom mondani azt, hogy vége legyen, ezzel is összetörlek. Úgy adom elő, mint valami mártír, hogy a Te érdekedben teszem. A rengeteg fájdalom után fájdalmat okozok azzal, hogy feláldozónak tűnök, aki nem akar több fájdalmat okozni Neked. Addigra már úgy is késő lesz, mindent leromboltam benned, amit csak lehetett.

Még jobban gyűlölöm magam. Mindent azért teszek, hogy gyűlölhessem magam. Hogy élvezzem a gyűlöletet és a magam ellen indított bosszúmat. Megbüntetem magam.

Hazudni fogok. Mindenkinek. Sok előre betanult mentségem van mindenre. Minden az arcomra van írva, de olyan színjátékot mutatok be rezzenéstelenül, hogy el fogod hinni. 

Senki nem tud segíteni, mert nem mondom el a problémáimat, hallgatni fogok róla. Némán ülök a szobám mélyén, miközben legbelül ordítok. Egyszerűen csak azt mondanám valakinek, hogy nem bírom tovább. Ehelyett sosem fogom bevallani. Nem akarom hallgatni, hogy hülye vagyok, hagyjam abba. Ki értené meg a lelkemet? Ki értené meg azt, hogy a bántásomon Te csak elmosolyodsz és megcsóválod a fejed, miközben engem lelkileg megvisel és három napig sírok miatta, hogy tönkretettelek és milyen borzalmas ember vagyok? Nem tudja senki, mi zajlik a lelkem legmélyén. Annyira mélyen, hogy én sem tudom.

Nem mondd, hogy mindig mellettem vagy. Most nem vagy. Most üvöltenék, hogy segíts, kérlek! Szorítanálak, hogy az már fáj, ordítanék, csinálj velem valamit! Nem később. Reggel már másképpen gondolom. Elhessegetem. Tudatosítom magamban, hogy butaság volt, és azt hiszem, képes vagyok józan ésszel értelmesen látni a dolgokat. Nem vagyok képes rá. Most nem ismernél rám. Megijednél. Félnél. Csalódnál. Reggel csak nevetek az egészen.

Azt hiszed, megmentettél. Azt hiszed, megmentesz. Tévedtél. Elkéstél. 

Marad minden a régiben. A nagyon régiben. Kezembe veszem az öngyújtót, beleharapok a számba. 

Nincs menekvés. Feldobog a szívem, kínok között perzsel fel a tűz. Fáj. Akarom.

Azt fogom mondani, hogy megégettem magam a szendvics sütővel.

Megtettem.

Jól vagyok.