Veled és mégis nélküled.
Hajnali kettőkor ülök magányosan egy hortobágyi nyaraló alsó szintjén. Az autóm fenekét nézem, ahogy épphogy kilóg a ház mögül. A tavalyi nyárra gondolok. Ilyenkor még csak a jogsiért izgultam, egyedül.
Aztán jött a jogsi, jött az autó, jöttél te és jöttek a kirándulások. Meg sem kottyan 200 km-t levezetni.
1 hónapja vágtam neki életem első, igazán hosszú útjára, és miután három nap alatt több, mint 500 km-t vezettem, azt hittem, a boldogság itt vár ránk. Itt van az a kis zug, ahol ketten lehetünk, ahová nem férkőzhetnek be a gondok. Utána mindig csak idevágytam. De a nyitva maradt csomagtér ajtón észrevétlenül bepattantak a gondok és elkísértek az útra.
Elfeledtetted velem, miért nem akartam már szeretni. Aztán egy pillanat alatt csapott arcon a szerelem fájdalmas oldala.
Te is itt voltál valahol. Egy házikóban voltunk, mégsem mellettem. Nem akartam, hogy mellettem legyél. Ismét egyedül akartam lenni.
Ahogy ezelőtt fél órával is. Mégis felmentem hozzád, mert hiányoztál. Felmentem, mert azt akartam, felejtsük el, hozzuk rendbe, lépjünk túl rajta. A megoldás helyett újabb pofon ért. Az utolsó csepp még belecseppent a pohárba, és a pokolba kívántam magunkat. Csapkodni és tombolni akartam, üvölteni, hogy elegem van belőled. Talán kijött volna belőlem minden feszültség. De én már rég nem az az ember voltam, aki hisztizik. Én már az vagyok, aki csak szárazon annyit mond, hogy "bocs" és elsétál.
Álmatlanul vártam a reggelt. De elhagyott a hitem, hogy új lesz a nap alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése