Összetaknyozott papír zsebkendők hevernek mellettem az ágyon. A remegés már elmúlt, de érzem, hogy gyengülök. Egy öngyújtó van olyan messzire lerakva magam mellé, hogy bármelyik pillanatban elérjem, és megtegyem.
Meg akarom tenni. Érezni újra, ahogy régen. Az édes fájdalmat. Az adrenalin fokozó kínt.
Beteg vagyok. Mentálisan. Szeretek szenvedni. Kivívok olyan helyzeteket. Hiányzik belőlem az önkontroll. Üvöltök, csapkodok. Nem tudom kezelni az indulataimat. Saját magamat nem tudom kezelni. Nem számít utána a megbánás, a következmény. Cselekedni a pillanat hevében. Belezúzni mások lelkébe, szétégetni a kezemet, késsel végigszántani a lábamat, és máris elégedetten dőlök hátra. Jobban vagyok!
5 percig. Vagy 10 percig. Vagy talán egy fél napig. Amíg nem húzódik a seb, amíg nem látom, hogy tönkretettem a másikat. Már meg sem ígérem, hogy legközelebb másképp lesz, mert nem lesz. Ugyanígy lesz. Tudom, hogy olyan törést okoztam a másikban, hogy bár még könyörgök, hogy bocsásson meg, de tudom, az a töréspont ott marad. Onnantól semmi nem lesz ugyanaz. Megígérem, hogy változok, de valójában tudom, hogy ki fogom vívni ismét azt, hogy hibáztassam a másikat. Nem fogom elkerülni az olyan helyzeteket, aminek csalódás, vagy bántás a vége. Én fogom azokat kreálni.
Ki fogom mondani azt, hogy vége legyen, ezzel is összetörlek. Úgy adom elő, mint valami mártír, hogy a Te érdekedben teszem. A rengeteg fájdalom után fájdalmat okozok azzal, hogy feláldozónak tűnök, aki nem akar több fájdalmat okozni Neked. Addigra már úgy is késő lesz, mindent leromboltam benned, amit csak lehetett.
Még jobban gyűlölöm magam. Mindent azért teszek, hogy gyűlölhessem magam. Hogy élvezzem a gyűlöletet és a magam ellen indított bosszúmat. Megbüntetem magam.
Hazudni fogok. Mindenkinek. Sok előre betanult mentségem van mindenre. Minden az arcomra van írva, de olyan színjátékot mutatok be rezzenéstelenül, hogy el fogod hinni.
Senki nem tud segíteni, mert nem mondom el a problémáimat, hallgatni fogok róla. Némán ülök a szobám mélyén, miközben legbelül ordítok. Egyszerűen csak azt mondanám valakinek, hogy nem bírom tovább. Ehelyett sosem fogom bevallani. Nem akarom hallgatni, hogy hülye vagyok, hagyjam abba. Ki értené meg a lelkemet? Ki értené meg azt, hogy a bántásomon Te csak elmosolyodsz és megcsóválod a fejed, miközben engem lelkileg megvisel és három napig sírok miatta, hogy tönkretettelek és milyen borzalmas ember vagyok? Nem tudja senki, mi zajlik a lelkem legmélyén. Annyira mélyen, hogy én sem tudom.
Nem mondd, hogy mindig mellettem vagy. Most nem vagy. Most üvöltenék, hogy segíts, kérlek! Szorítanálak, hogy az már fáj, ordítanék, csinálj velem valamit! Nem később. Reggel már másképpen gondolom. Elhessegetem. Tudatosítom magamban, hogy butaság volt, és azt hiszem, képes vagyok józan ésszel értelmesen látni a dolgokat. Nem vagyok képes rá. Most nem ismernél rám. Megijednél. Félnél. Csalódnál. Reggel csak nevetek az egészen.
Azt hiszed, megmentettél. Azt hiszed, megmentesz. Tévedtél. Elkéstél.
Marad minden a régiben. A nagyon régiben. Kezembe veszem az öngyújtót, beleharapok a számba.
Nincs menekvés. Feldobog a szívem, kínok között perzsel fel a tűz. Fáj. Akarom.
Azt fogom mondani, hogy megégettem magam a szendvics sütővel.
Megtettem.
Jól vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése