Csalódás

Hamarosan 1 éve, hogy vége lett a kapcsolatunknak, azonban ma 1 éve, még próbáltam érte harcolni. Most, 1 év után még mindig képes vagyok hajnalban az erkélyen zokogni. A csalódás még mindig ugyanaz, csak éppen a seb szakadt fel újra. Csúnyán.

A bölcs mondás szerint minden ember okkal jön az életünkbe, és okkal távozik onnan. A mi kapcsolatunk azonban a mai napig rejtély számomra, bár gyanítom, hogy ezzel egyedül lennék. Mégis, másfél évvel ezelőtt a tavaszodó februárban valami olyat kezdtem el iránta érezni, amely már korábban néhányszor fellángolt bennem, de akkor ebben is maradtam. Fellángol, elmúlik. Ez a tűz viszont cseppet sem akart, egyre jobban égetett. 

Akármilyen is volt a kapcsolatunk, akármilyen csúnyán is fájdalmasan végződött, azt nem tudom tagadni, hogy még sosem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor összejöttünk. Amikor indokolatlanul feküdtem az ágyon és a képét néztem, amikor bezsongva küldözgettem a fotókat egy tök átlagos hétvégéről, amikor a kezemet tördelve lerogytam elé és vallomást tettem, amikor a mínuszban és hóviharban bandukoltunk az Avas tetején. Amikor csak mosolyogtam, mosolyogtam, mosolyogtam és mosolyogtam. Amikor új emberré kezdtem válni, elhagytam a szokásaimat és újakat vettem fel. Pusztán azért, mert örömet láttam mindenben. Korán keltem, mert örömömet leltem egy új napban, sportolni kezdtem, mert a túlpörgött energiámat levezette és még akkor sem fáradtam bele. Semmibe.

Úgy éreztem, erre mondják azt, hogy az ember megtalálja a nagy Őt, hogy belobban a semmiből a szerelem, az igazi szerelem. Amikor az ember megtalálja a lelki társát, az igazi társát, aki mindenben társ, egy életen át. Hetekig nem tudtam elhinni, hogy igaz, hogy megtörténik, hogy velem történik ez meg. Úgy éreztem, valóra válnak az álmaim. Azt hittem, csak álmodom. 

Hamarosan rájöttem, hogy talán csak álom volt, ugyanis olyan hirtelen keltem fel, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel. Újra és újra. 

Már az első konfliktusoknál látszódott, hogy külön utakon járunk. Már az első konfliktusok egy nagy csalódások volt, mégsem tudtam józan ésszel gondolkodni és megálljt parancsolni. Továbbra is maximális sebességgel rohantam fejjel a falnak.  Bang! Sikerült is belecsapódnom párszor. Hiszen eleinte, hiába a csalódás, mégis kaptam jóvátételt. Azzal hitegettem magam, hogy idő és türelem kell, bele kell rázódni. Néhány hónap múlva hetente, majd naponta kellett csalódnom, én pedig olyan naiv voltam, hogy mindig adtam egy esélyt. Talán majd holnap... Pedig már az elején gyaníthattam volna, hogy túl tökéletes az egész. 

Mindig megmagyaráztam minden tettét. Helyette is. Egy szót nem kellett szólnai, egy csalódás után megmagyaráztam magamnak, hogy félreértettem, nem úgy volt, nem szándékos, így jött ki. Elhittem. A kapcsolatunk során élte a saját életét, én pedig saját magammal kommunikáltam le a problémákat. Később rájöttem, és próbáltam megérteni, ha valamit egyedül szeretett volna. Annyira hülye voltam, hogy nem vettem észre, hogy nem egyedül szeretné, csupán csak nélkülem.

A könnycseppek csak gyűltek a pohárban, majd legördült az arcomon és belepottyant az utolsó is. Pont a születésnapomon. Kimondtam a végszót. Még a szakításunk után is csalódtam benne, ahogy megjátszotta, hogy könnyen elenged és azt hazudta, hogy így lesz jó. 

A legnagyobb veszteség az egészben talán a barátságunk volt. A mély, szoros barátság, amely ritka. A szakítás után néhány hónappal úgy tűnt, hogy lassan, de vissza fog állni. Újra meséltem a titkaimról és újra érdekelt, mi van vele. 

A diplomaosztó után a búcsú ölelése még mindig ugyanolyan, világot megváltó volt számomra. Ugyanolyan szoros, nyugtató. Biztos voltam abban, hogy visszatért közénk újra a régi barátság, és kissé elgondolkodtam, hogy milyen nem működött ez nekünk?

A tavalyi Balaton körbetekerés idején még bőven egy pár voltunk. Arra vágytam, hogy együtt megyünk el, kicsit kikapcsolni, hogy majd örülni fog, hogy a célba beérve valaki várni fogja. Nem hogy együtt nem mentünk, de minden lehetséges megoldásra talált valami kifogást. Megértettem, hogy egyedül jár évek óta, és neki úgy jó, most is úgy szeretne menni. Az előző évekhez hasonlóan egésznap otthon ültem a gép előtt, és néztem a térképen merre jár. 

1 évvel később néztem a "barátai" képeit, ahogy elvitte őket, és akkor ébredtem rá, hogy nem egyedül akart lenni, csupán nélkülem. Ez már nem hidegvizes nyakon öntés volt, hanem egy durva, késszúrás a szívembe hátulról, amikor feleszméltem, hogy nekem sem a párjaként, sem barátként nincs ott helyem. Nekem soha nem volt mellette helyem.

Hajnalig zokogtam az erkélyen, és megerősödött bennem, hogy jó döntés elhagyni Miskolcot a sok emlékkel együtt.

Csalódtam.