Új ember lettem. Több, mint másfél hete, valami megváltozott. Szinte minden megváltozott. Hirtelen már nem az egyedüllét uralta az életemet. Néha mégis hiányzik a magány.
Át akartam élni ezt az érzést újra.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve, egyszerűen felálltam és elmentem. Nem szóltam, nem kérdeztem, csak mentem. Alighogy elmúlt dél, otthagytam az egyetemet, és a szürke, borongós időben elindultam Tapolcára. A fejemben körvonalazódott a cél, hogy kimenjek a tóhoz. Útközben zene szólt a fülemben. Azok a zenék, amiket mindig akkor hallgatok, amikor szerelmes vagyok. Akaratlanul. Megnyugodva mosolyodtam el. Itt a biztos jele, hogy az vagyok. Valaki másba, nem beléd.
A parkolónál valahogy mégis Te jutottál eszembe. Újrajátszódott a fejemben az az egész fél óra. Ahogy a kollégiumok mögött vártál rám, én pedig észrevétlenül pattantam be a kocsidba. Olyan észrevétlenül, hogy tulajdonképpen csak az nem látta, aki nem akarta. Ellógtam az órámat miattad, hogy kapjak belőled valamit.
Az elhagyatott tapolcai parkolóban szerelmet vallottál nekem. Újra. Immáron másodszor. Másodszor néztél mélyen a szemembe, és ígérted meg az egész Világot, a csillagokkal együtt. Én pedig hittem Neked.
Újra kívántam azt a pillanatot. Újra át akartam élni.
Most szembeköpnélek.
Szerelmes vagyok. Valaki másba, nem beléd.
A felhők lassan felszakadoztak, mosolyogva libegtem át a fa hídon. A patakot követve értem el a tavat. Egy szimpatikus padon helyen foglalva néztem az úszkáló kacsákat, amint éppen felém tartanak. A napsugarak is előbújtak. Tudtam, hogy ha visszaérek, valaki várni fog rám.
Önző voltam. Ezt a pillanatot nem osztottam meg mással. Ezt a pillanatot csak a magánnyal éltem át. A napsütötte délutánon elégedett boldogsággal dőltem hátra.
Ennyi jár nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése