Vannak emberek, akiknek borzasztóan rossz az arcmemóriájuk. Akik hiába ismernek évek óta, látod az arcukon, hogy amikor eléjük állsz, hogy intenzíven pörögnek a fogaskerekek az agyban: "Ki a fene vagy?"
Az én arcmemóriám speciel nem annyira, sőt ellenkezőleg. Olyan embereket találok ismerősnek, akiket sosem láttam. Ennek nyilvánvaló oka, hogy túl sokat gondolkodok. Talán másokkal is előfordult már, hogy kerestek valakit vadidegen emberben. Amikor mindenkiben azt a bizonyos Őt látod, aki egyébként melletted van. Biztos valami mély pszichológiai jelentése és magyarázata van ennek, de engem meg ez nem érdekel.
Engem más valami érdekel.
Egyetlen egy arc, amit mindig látunk, de mégsem. A saját arcunk. Mindig látjuk a tükörben, néha látjuk fényképeken, valójában fizikailag meg soha, miközben millió másik emberét igen. (Na jó, a Facebook, Instagram, Snapchat és egyéb létfontosságú közösségi weboldalak megjelenése óta talán többet látjuk fényképeken a saját arcunkat, mint a tükörben, főleg ha szelfimániásak vagyunk.)
Találta már valaki idegennek a saját arcát?
Talán pont azért, mert annyiszor látjuk. Mert annyira ismerős, mert gyakorlatilag azok mi vagyunk. Miért találjuk olykor saját magunkat is idegennek?
Mert nem csupán a látványról van szó. Hanem pontosan tudjuk, hogy mikor viselünk álarcot, és azt is, hogy milyen ember lakozik mögötte. Ismerjük a belsőnket. Nem csak szemeket látunk könnyezni, hanem ismerjük az okot, amiért kicsordultak. Nem csak a mosolyt látjuk, hanem ismerjük az okot, ami miatt felfelé görbül a száj.
Bármennyire is patakzanak a könnyek, odaállunk a tükör elé, és mosolyogunk. Letagadjuk az érzéseinket magunk és a világ felé. Ezzel máris hamis képet látunk.
Ezzel máris idegenek lettünk saját magunk számára is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése