Csak egy idegen II - Láthatatlanok

Sosem gondoltam, hogy egyszer újra rólad fogok bejegyzést írni.

"Még a gyanús nap is lebukott,

Hiába, csalódtam a mában." (Bikini)

2013-t írtunk. Ezzel az idézetet üzentem neked 5 évvel ezelőtt ugyanezen a napon, amikor több nap várakozás után mégsem jöttél el. Benned is csalódtam. 

Valójában két nap volt. Egy esős délutánon órákon át áztam téged várva a Főtéren. Este felhívtalak, hogy hol voltál. Sűrű elnézések közepette magyarázkodtál és sajnáltattad magad, hogy milyen rossz napod volt, hogy felhúztak és megfeledkeztél rólam, de holnap mindenképpen keresselek meg. Kerestelek. Sehol nem voltál. Valójában már nem is emlékszek, hogy aznap mi történt, csak arra, hogy a torkomból szorító gombóc fojtogatott. Pont ezen a napon. Augusztus 30. Ez volt az utolsó nap, amit még a városban töltöttem. Tudtam, hogy sosem többé nem foglak látni.

Ez így nem igaz. Utána beszéltünk telefonon, hosszasan, örültél nekem, nyomtad a szöveget, én pedig hallgattam, miközben felmelegedett a szívem. Később mégis találkoztunk személyesen is. Ahogy néztelek, tudtam, hogy sosem leszel idegen számomra*. Mégis az lettél. Megszakadt köztünk a kapcsolat. Felkészültem, hogy elveszítelek. Megtörtént, amit megjósoltam. Akkor mégsem a bántam a rossz döntést. A rossz döntés volt a jó. Jó útra vezetett. Megöltem a Bestiát, összetörtem azt a Világot, amit Te jelentettél. Semmivé lettél. Az a kép, akkor az arcodat néztem viszont örökre belém égett.

Egyszer találkoztunk a vonaton. Muszáj volt elmennem melletted. Könnyen zajlott. Félrenéztél, én pedig úgy tettem, mintha ott sem lennél. Leszálláskor azonban tudtam, hogy figyelsz, fél szemmel láttalak. Miért?

5 évvel később a mai napon mégis szembetalálkoztunk. Kissé féltem, hogy összetalálkozunk, arra pedig gondolni sem mertem, hogy ilyen közelről. Vajon találkozott a tekintetünk akár tized- vagy századmásodpercre is? Nem hinném. Nem néztem rád, ahogy valószínűleg Te sem rám. Mintha ott sem lennénk. Én teljesen természetesen tovább sétáltam, miközben hozzászóltam valakihez, Te pedig teljesen természetesen járkáltál várva valakit. Nem sokkal később ismét szembe találkoztunk egymással. Pont azzal az emberrel beszélgettél, akivel én is szerettem volna. Amikor szóltam neki, hátranéztél. Ekkor már biztos, hogy nem Rád néztem. Talán Te igen. 

Ügyesen megoldottuk, büszke vagyunk magunkra. Igazi csapatmunka volt, jól tudtunk együtt működni. Úgy mozogtunk egymás közelében, mintha ott sem lenne a másik. Láthatatlanok voltunk. 

Nem mondom azt, hogy nem sajnálom, hogy nem örültünk egymásnak, és hogy nem beszélgettünk. Ez így lett rendjén. Már nem éreztem irántad semmit, de elfelejteni nem tudlak, mert valaha túlságosan is sokat jelentettél. Csak plátói, de őszinte szerelmet éreztem irántad. 

Augusztus 30. 5 évvel ezelőtt fájtál. Ma már nem. Ma már senki vagy. De idegen sosem leszel. 

*Csak egy idegen

Túllépni

Vagy inkább átlépni. Rajta, miközben a sárban fekszik. Vagy inkább disznószarban. 

Hiába, ha az embernek be kell indítania magában a szakítás feldolgozását, akkor néha igen drasztikus módszerekhez folyamodik. 

Tudom, hogy kritikus vagyok az exszeimmel szemben. Olyan halálos bűnt nem tudok felróni nekik. Nem csaltak meg, nem vertek át, se meg. Csak seggfej módjára viselkedtek. Talán ez sem igaz. Az éremnek mindig két oldala van. Valamiben igazam van, valamiben nem. Az élet ilyen. Minden szakítás ilyen. A két fél az esetek 99,99%-ban kicsit ferdíti a sztorit, hogy ő kevesebb hányadban legyen hibás, vagy épp köti az ebet a karóhoz. Olykor patt helyzet van, és tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Nos, ahogy a maradék 00,01% baktérium ugye nem pusztul el és vígan dorbézol a wc pereme alatt, vagy ahogy a maradék 00,01% makacs folt ragaszkodik a szövethez, úgy talán a szakítások ennyi részében nem ez történik.

Azért beszélek többes számban, mert nem akarom, hogy bárki is jobbnak érezze magát, mert kiemelt seggfejként beszélek róla. Hiába, Nyuszikáim, már vesztesek vagytok. Meg én is. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Múúúúhahahahaha. 

Na jó, egy lény van, akiről másképp kell beszéljek, mert ebben az esetben nem úgy ment az elengedés, ahogy kellene. Eddig nem akadtak gondjaim a szakítással. Léptem, csá! Na jó, nem ennyi, de nem kell kertelni. Elmúlt a szerelem, dobtam, megsirattam, ahogy kilépett az ajtón, majd kinyitottam az ablakot szellőztetni. Túl sokat rontották már itt a levegőt. Viszont az utolsóval nehéz dolgom volt. Amikor kidobtam, nem ment, utána meg fogta magát és itt hagyott. Jó vicc, hol van a kandi kamera? Aztán ráeszméltem: sehol. Gyanakodni kezdtem, főleg az utána történő beszélgetéseinkből kifolyólag, amit még mindig azt mutatták, mintha minden rendben lenne köztünk, holott már együtt sem voltunk. Szórakozol, Szivi? 

Ez volt az a szakítás, amire nem voltam felkészülve, mert még nem halt meg a szeretet. Még mindig ott lobogott bennem, és csak adni és adni akartam neki belőle. Ez mind a Tiéd! Vedd csak el! Az én ajándékom meg az lett, hogy próbáljak meg nélküled élni, és éljem át a szakítás fájdalmait. Akkor most sírnom kell, igaz? Éjszakákon át? Oké, megpróbálom. És sikerült. Előjöttek belőlem a kettős érzések. Akarlak, de amúgy meg dögölj meg. Elveszel feleségül? Baszódj meg. Hiányzol! Meg a faszt! De! Nem! De! Nem!

Aztán van egy olyan módszer, ami miatt elkezdtem írni a bejegyzést, és visszakanyarodok a többiekhez is. Az ember gyakran eljut egy olyan állapotba, amikor még a szar is le van szarva és eljátszik a bosszúállás gondolatával. Amikor az ex autójának a látványa nem sebeket tép fel, hanem újra boldoggá tesz, újra vágyak születnek. Ugyan már, eszem ágában sincs kulccsal végigkarcolni a fényezést! Cöhh.. Flexszel, Öcsém! Na az az igazi! Késsel kicsit szétvagdosni a kerékgumit, és baltával kiütögetni az a ablak üveget. Még a tetejére rámászni, és ugrálni rajta egy kicsit, miközben végigzongorázunk a magyar nyelv legtrágárabb szavain egyetlen mondatba összesűrítve, átkokkal, és "jó" kívánságokkal fűszerezve. 

Mit élünk át ilyenkor mi, megborult elméjű nők? Az elme orgazmusát. Mintha beszívnánk, leinnánk magunkat, vagy nem tudom, hogyan fejezzem ki. Kedves pasik, nem értem miért kell berezelni attól, ha egy nő bekattan. Ez nálunk természetes dolog, felmegy a pumpa, majd le! Ne féljetek, nem fogunk senkinek sem ártani! Amíg a törvényben nem szerepel olyan, hogy a nők menstruációjuk idején elkövetett tettük alól felmenthetők, addig nincs miért aggódni!

De komolyan. Senki ne vegye a szívére. Az egész csak arról szól, hogy valahogy túl kell lépni...

Vess rám egy pillantást!

Amikor megléptük azt a lépést, hogy a kapcsolatunkat szorosabbra fogjuk, a barátságból valami többet hozzunk ki, életem egyik legnagyobb csodájaként éltem meg. Úgy éreztem, valóra vált egy álmom, valami mágikus boldogság vett körbe mindennap. Szinte éreztem a levegőben; minden egyes levegővétellel egy újabb boldogságcseppet szívtam magamba, ami szétáradt a testemben. Majd jött a csalódás: nem az vagy, akinek hittelek, akinek képzeltelek. A mosoly szép lassan kiegyenesedett, majd lefelé görbült a szám, és a sós könnyek áztatták az arcomat. Olyan legendás szenvedős szakítást éltem meg, amelyet eddig csak szóbeszédben hallottam, most pedig a saját bőrömön éreztem. Átéltem milyen összetörve lenni, amikor nem csak az életemről érzem azt, hogy darabokra hullik, hanem saját magamról is. Nem látom értelmét semminek, minden éjszaka sírtam, napközben pedig élettelenül vegetáltam. Aggódtam magamért. Hogy fogom ezt túlélni?

Az idő szép lassan elmosott minden emléket, és egyre több erőt szedtem össze. Már nem sírtam, már nem gondoltam rád, ha pedig egy kék Swiftet láttam, egyszerűen elfordítottam a fejemet, és nem gondoltam arra, hogy neked is ilyen van. Csak flegmán magamban elmosolyodtam: bekaphatod. Egyre többet kezdtem mosolyogni. Már nem a torkom szorított, hanem belülről próbált valami szétrobbanni; sokkal mélyebbről jött, és inkább a feszítő boldogság volt, mintsem bánat.

Ekkor találkoztam Vele. Egy vonatút során. Egy fáradt vonatozás során, amikor a hajam már szétcsúszott, a rúzsom lekopott, talán még a szemfesték volt a helyén. Nem a legjobb formám. A fejemen az óriási fejhallgatóval ültem, bámultam kifelé az ablakon. A leszállni készülő emberek közé néztem. És ekkor láttam meg, ahogy rám pillant. A következő néhány percben csak a háború maradt: egymásra mosolygás, lopva figyelés, és zavart félretekintés. Mielőtt "komolyabbra" fordulhatott volna, kinyílt az ajtó és leszállás előtt odadobott egy hellót, én pedig szintúgy. Leszállva még egy utolsó pillantást vettettünk egymásra, egy sokkal erősebb, magasabb pillantást. Nem tudom ki volt. Sosem láttam azelőtt és tudtam, soha nem is fogom. Mégis, ez a rejtélyes idegen, ha csak pár percre is, de megbizsergette a szívemet, ami az elkövetkezendő órákban nyomott hagyott maga után. 

Egy vadidegen férfi újra előhozta a mélyen elsüllyedt mosolyomat. Azt a mosolyt, amibe Te is beleszerettél, amibe előtted is beleszerettek mások és amibe utánad is fognak.

A világ romjain

Nézem a neved a chatlistában. Furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha ott sem lenne. Mintha nem is léteznél. Számomra már biztosan nem. Ma már nem...

...pedig nem is olyan rég még ez a név jelentette az egész világot nekem. Ez a név dobogtatta meg észrevétlenül a szívemet éveken át, ez a név tett boldoggá, ez a név repített az egekig. Most pedig ez a név vágott a földhöz. Ez a név már az életemben elkövetett hibák közt szerepel.

Több éven keresztül voltál a Csoda nekem, egy álom, ami valóra vált. Az a lélek, akivel az enyém párosult, amit az otthonnak éreztem. Az a lélek, ami úgy éreztem, kipótolja a hiányzó részemet. Most pedig egy még nagyobbat szakított ki belőlem. Valójában kitéptél belőlem minden lényegi részt, az éveim alatt kialakított önmagamat, és csak a hulladékot hagytad meg. Azt hittem, megtaláltam az én  rendszeremben a saját Napomat, és a világomat körülötted kezdtem el forgatni. Az éltető sugaraid virágokat kezdtek el nevelni a szívem már sivár mezőin, majd fákat, megjelentek a kis mókusok, nyuszikák, és az üresség helyét lassanként új életforma kezdte el betölteni. Vak voltam, hogy észrevegyem, nem a saját világomat alakítottad át, hanem a sajátodat adtad oda. Ó, micsoda nagylelkűségnek és önzetlenségnek gondoltam! Felelősségteljesen őrizgettem, bár néha megtépte egy-egy vihar. Aztán hirtelen ezt a világot visszavetted. Bennem pedig már nem maradt semmi, csak a romok. 

Hányszor dőlt már össze az én világom! Amikor viszont építkezni kezdtem volna, kedvesen odajöttél, és meglengetted előttem a saját világodat. Ugyan, ne bajlódjak én ezzel, itt van a Tiéd. Amikor azonban nyúltam volna érte, megint elvetted előlem, és mindig apróbb darabokra tiportad szét az én világom megmaradt darabjait is. Nem voltál rest heteken át így játszadozni. Amikor már csupán a porban ültem, ami sárrá változott a rengeteg könnyemtől, úgy döntöttem, elutasítom a Te világodat, és menj. Hagytalak menni.

Semmim nem maradt. Nincs miből új világot építeni. De kipihentem magam. Összeszedem minden erőmet, hogy útnak induljak és építőköveket gyűjtsek össze, amikből aztán a saját kastélyomat fogom megépíteni a saját mezőimen, amin a saját éltető sugaraim nevelnek egy új életformát. Kész vagyok arra, hogy felálljak, és erősebb ember legyek, mint amilyen valaha voltam. 

Mert ami nem öl meg, az megerősít.