Vég és Kezdet

Vég és Kezdet
(megtörtént eset)

- Látlak még? - kérdezte.
- Nem tudom...- mondtam.
Nem tudtam, mit mondani neki. Nem akartam hamis álmokba ringatni. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.
Nem ígérhettem meg, hogy még egyszer összejövünk, mert tudtam, hogy erre semmi esély. Ha valami egyszer már nem működött, nem fog máskor sem. Azt sem mondhattam, hogy nem, soha többé nem fogunk, mert pontosan tudtam, hogy mit vesztek vele, és talán soha nem találok még egy olyat, mint ő, és még visszasírom. Csak annyit tudtam mondani, hogy nem tudom.
Még az utolsó erejével kapaszkodott belém. Mindent megtett, hogy tovább maradjon, és minden perc aranyat ért neki, amit még velem tölthetett. Én azt kívántam, menjen már.  Arra várt, hogy visszavonok mindent, amit mondtam. Pedig nem mondtam rosszat. Nem is adtam elfogadható magyarázatot. Egyszerűen nem tudtam szeretni. Hallgattam a megcsalásról. Hallgattam arról, hogy egy másikkal járok randizni.
Beült a kocsiba és elment. Felmentem a lakásba, leültem. Nem tudtam sírni. Egyáltalán nem voltam szomorú. Bántott, hogy megint egy rendes, normális férfinak bizonyítottam be, hogy ne bízzon a nőkben, mert rendes, normális lányok nem léteznek.
Felszabadultam. Büszkén meséltem egy kedves barátomnak, hogy végre, nincs pasim, szabad vagyok. Talán egy kicsit azért, hogy titkon tudtára adjam, hogy én adok neki esélyt, Ő pedig nem habozott kapni az alkalmon, hogy bebizonyítsa, olyan jövőt kapok Tőle, hogy nem fogok visszasírni senkit a múltamból.

Csak egy idegen

Csak egy idegen
(A múltbéli szerelemhez)

Az utcán sétáltam, és szembe jött egy régi ismerős. Nem tudtam, köszönjek-e neki. Olyan idegenek voltunk egymásnak. Nem voltam bunkó, én ismertem, de tudtam, hogy ő már nem igen emlékszik rám. Közelebb érve magabiztosan köszöntem. Meglepve morgott vissza egy Jó napot kívánok!-ot, de láttam, hogy fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Talán arra fogom, hogy már majdnem 10 éve volt.
Melletted ültem és néztelek, miközben beszéltél. Néztem az arcodat, és arra gondoltam, hogy Te sosem leszel nekem idegen. Talán fogsz gyűlölni, talán kéred, hogy felejtselek el, de nem fogok tudni idegenként tekinteni Rád.
Az Élet olykor illúziókba ringat minket. Két út közül kell választani. Amit rossznak látunk, sokszor az a jó. Két lehetőségem volt. Építgetem köztünk a kapcsolatot, ami sosem lesz olyan, mint amilyet szeretnék, vagy elmondom, mit érzek irántad, és 99%, hogy elvesztelek. Egy hirtelen jött gondolat miatt a másodikat választottam. Tudtam, hogy ez a rossz, de megtettem, hiába volt ellene minden jel. Ma már tudom, ez volt a jó út. Ez kellett ahhoz, hogy lendületet vegyek, és kikerüljek a szenvedésből. Azt mondtad, hogy nem akarsz velem beszélni, hagyjalak. Ott álltam a város kellős közepén, és néztem, hogy eltávolodsz. Nem tudtam sírni. Még pár napig gondolkodtam a dolgon, de nem fájt. Azt éreztem, hogy felszabadultam. Felszabadult a belül lakozó Bestia, letépte láncait és nem mar tovább a karmaival.
A neved már nem keltett fájdalmat bennem. Ha láttalak, már egy pillantást sem vetettem Rád. Ez a változás csupán alig több, mint egy hónap alatt lezajlott. Ijesztő, mire képes az idő. Félelmetes, hogy Te, aki egykor a Világot jelentetted nekem, ma már semmi vagy.

Felnőtt, gyermeki szív

Felnőtt, gyermeki szív
(Ajánlom Tominak)

Semmit sem tudtam az életről. Csak azt hittem, hogy tudom. Aztán jött Ő. Gyorsan megtanultam, hogy mit jelent szeretni, törődni valakivel, gondoskodni valakiről. Elsőre azt hittem, Ő ilyen vagány, lezser srác. Nem az volt. Csupán gyerekes. Olyan, mint egy nagy gyerek. Rossz gyerek. Lelkesen, csillogó szemmel mesél. Rá kell szólni. "Tomika, ne menj oda, Tomika, ne nyúlj hozzá, ne csináld ezt, ne csináld azt!" Érzékeny volt, és hozzám menekült, ha bántották, ha rossz kedve volt, vagy ha csak dühös volt. Összekucorodva aludt, feje az ölemben. És amiről még nem tudok. Amiről azt, hiszi, hogy nem tudom, hogy hányszor fojtotta magába a sírást. Tudtam, hogy nem ok nélkül bújik hozzám. Nagyfiú akart lenni, és talán szégyellte előttem. Pedig pont én voltam, aki előtt nem kellett volna.
Neki is mondták, hogy változzon, mert megunom, és tőlem is kérdezték, hogy meddig bírom. Ő is félt ettől. Én is. Mert a legjobban én ismertem magamat. Sokszor én is elgondolkodtam. Tényleg, nem fogom megunni? Majd megtaláltam a kulcsot. A gyereknevelés éppen erről szól. Ahogy a gyerekünk, a párunk is egy életre szól. Nem küldjük el és dobjuk ki a gyerekünket azért, mert támogatni kell és gondoskodni róla. Nem cseréljük le a gyerekünket egy másikra. Talán lesznek, amikor rossz pillanatban kap el, amikor igazságtalan leszek, és én is kiborulok. Ilyen pillanata mindenkinek van, nemtől, kortól, lakhelytől és minden mástól függetlenül. De csak ezért nem lesz vége mindennek, nem dől össze a világ.
Szerettem, hogy ilyen. Nem akartam megváltoztatni. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor komoly döntések előtt fog állni, amikor nagy felelőssége lesz. Ezek fogják őt igazán felnőtté tenni, részben. Másik részben marad az, aki. És magában hordozza a gyermekek legfontosabb tulajdonságát, amit a felnőttekből valahogy kihal: az önzetlen, feltétel nélküli szeretetet.

Ami Neked jár...

Ami Neked jár...
(Ajánlom Tominak)

Determinisztikus vagyok, mondják. Vallom, hogy az életünk a Sors kezében van. Bármit tehetsz, Ő határoz. Ami jár Neked, kérés nélkül az öledbe fog hullani, ami pedig nem a Tied, hiába küzdesz, sosem kaphatod meg. Miért is gyötörnéd magad felesleges harcokkal? Engedd, hogy sodorjon az ár, s ha elérsz a vízeséshez, felismered, hogy szárnyaid vannak és tudsz repülni. Ha a remény fogyni készül, engedd! Előbb-utóbb jönni fog valaki, akitől megkapod mindazt, amit a Sors Neked szán.

Ismeretlen ismerős

Ismeretlen ismerős
(nem valós, rövid történet)

Beléptem az ajtón, csak a csend várt a szobában. Az alkony minden nap egyedül szállt rám, már semmi sem a régi volt. Amióta azon az estén elment.
Már magam sem tudom, mi történt. Halványan emlékszek. Csupán az utolsó jelenet van még ma is a szemem előtt. Ahogy kiborultam egy semmiség miatt. Mindig türelmes volt. Azon az estén jött el az idő, mikor elfogyott. Higgadt volt. Nem kiabált velem még most sem, de éreztem, hogy megunta már. Ráüvöltöttem, hogy takarodjon. Ő pedig csupán annyit válaszolt, hogy köszönök mindent, és elment. Nem kerestem. Vártam, hogy visszajöjjön. De nem jött. A napok egyre lassabban teltek, várakozással. Az idő már nem rohant, csak lomhán sétált, mint az ólomkatonák.
Rengeteget változtam ez idő alatt. Rettenetesen lefogytam a depresszió hatására, ami egyre többször okozott egészségi gondokat.
Egy nap elájultam a buszmegállóban. A kórházban tértem magamhoz, ahol egy szál rózsa várt rám. Az ápolóktól tudom, hogy az a kedves úriember hagyta itt nekem, aki az életemet mentette meg. Egy hetet töltöttem a kórházban. A rejtélyes idegen mindennap küldött egy rózsaszálat. Annyit tudtam meg róla, hogy kalapot visel és térdig érő szövetkabátot. Az épületet elhagyva a rózsákkal a kezemben. Hirtelen bevillant az saját magamnak tett ígéret. Soha nem fogok szeretni senkit. Nem élném túl még egy ember elvesztését. Sírva vágta a kukába a rózsákat. Nem akarok ismét boldog lenni.
Pár nap elteltével vonatra ültem. Mikor indultunk, a kalauz egy rózsaszálat hozott. A restinél álló kalapos, szövetkabátos férfira mutatott, hogy ő küldte. Nem láttam az arcát, a kalapjával takarta. Hazatérésem után másnap a küszöbömön találtam egy szál virágot, és egy levelet a ládámban. Nyomtatva, hogy ne ismerjem fel a kézírásról.
"Miért dobta ki az előzőeket, Szép Hölgy?"
Tudta, hol lakom, tudta, mikor utazom, tudta, mit teszek. Felmerült bennem a gondolat, hogy talán nyomoz utánam. Tollat ragadtam, és válaszoltam neki. A levelet pedig a borítékon található postafiókba címeztem.
Lassan levelezni kezdtünk, és szinte mindennap találtam egy rózsát a lakásom ajtaja előtt. Egyre boldogabb voltam. Vonzott a kaland, a kíváncsiság, a rejtély.
Egy este színházba mentem. Az előadás végén, míg a megtapsoltuk a társulatot, az idegen úriember megjelent a színpad a szélén egy rózsával. Egyik művész a következő szöveget mondta:
"Van egy rózsa a szívemben. Neked. Kapd el." A szélen álló férfi felém hajította a rózsát. Egyértelműen nekem. A kalap ismét olyan árnyékot vetett, amely eltakarta az arcát. Nem egy rózsa volt. Ez volt a kilencvenkilencedik. Gyorsan felpattantattam, de megint eltűnt.
Következő levelében azt kérdezte, hogy ha találkoznék egy aranyhallal, mi lenne a három kívánságom. Nekem csak egy volt. Minden gondolkodás nélkül ráírtam egy nevet. Csupán egyetlen névből állt az egész levelem: Tamás.
A következő rózsa személyesen érkezett hozzám. Kopogtatott az ajtómon a kalapos idegen. Most láttam ilyen közelről. Most vettem észre, hogy picivel alacsonyabb nálam. Ez elég ahhoz, hogy felismerjem, és megértsem, honnan tudott rólam mindent. Közelebb léptem, és levettem a szájáról a sálat, amivel takarta. Egyre biztosabban tudtam, ki ez. Felemelte a fejét, miközben remegve és sírva vettem le róla a kalapot.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert szeretlek. Mert tudni akartam, visszajöhetek-e még.
És vissza is jött. Amilyen némán, ahogy távozott, olyan némán jött vissza az életembe.