Sátánista áruló vagyok!

Szeretem a halloweent. A magyar emberek nagy része ezért megkövezne, mert elárulom a magyarságomat, azzal, hogy egy zöldségnek szemeket  és szájat vágok. (Hahó, biokörnyezetvédőkvegánmicsodák, megölök egy tököt! Még él, amikor leszedem és fájdalmat okozok neki!) Mert a halloween meg a valentinnap meg a többi csak amcsiból átvett hülyeség, és mindenféle érveket hoznak fel, hogy miért nem tekinthető ünnepnek. Például, nem költ az ország milliókat tüzijátékra, nem mondanak beszédet a politikusok, nem zárnak be a boltok, járnak a vonatok, buszok. 

A valentinnap ellen sokszor hozzák fel azt, hogy csak képmutatás a szerelmesek részéről, és ne csak azon az egy napon szeressék már egymást. Kérdem én, hogy ezeket az emberek miért zavarja az, ha valaki ilyenkor meglepi a párját valamivel (meg ezen kívül máskor is)? Miért zavarja az, hogy a boltoknak több bevétele van azért, mert egyesek rengeteg pénzt kidobnak ilyenkor mindenféle meglepikre, hogy jóvá tegyék a megcsalást? Miért zavarja az, hogy két ember ilyenkor csak úgy egymásnak esik a hálószobában, vagy felvesz előtte egy szexi csipkés valamit?

Bezzeg a halottak napja fontos ünnep! A válaszom: ne csak azon az egy napon emlékezzünk már meg az elveszett szerettünkről. Ja, vagy úgy! Hogy szóval ez mindenkinek a magánügye, hogy egy évben hányszor visz virágot a sírra! Pontosan, a valentinnap is ugyanilyen magánügy, hogy hányszor vesznek egymásnak virágot, bonbont, cukipárnát, csipkésbugyit. 

A halloween elleni érvek egy kész összeesküvés elméletet vezetnek le, hogy mit jelent valójában ez a szó, milyen szó összetételből származik, mi volt ennek a jelentése egy más országban négy száz évvel ezelőtt, blablabla. Lehet ezt követni? De miről is szól ez, Magyarországon? Hogy a gyerekek, felnőttek beöltöznek. Összeverődik egy baráti társaság, tököt faragnak, zombinak, boszorkánynak és egyéb halálian félelmetes valaminek beöltöznek, buliznak, sütiznek, csokiznak, dekorálnak. 

Ezeknek az embereknek nem is jut eszükbe, hogy nemzeti ünneppé nyilvánítsák. Kit érdekel, hogy ki mond beszédet, és ki érdekel, hogy nyitva vannak a boltok... Ja, mondjuk az igen, mert valahol ropit és alkoholt kell venni, ha elfogy.... Szóval ezeknek az embereknek egyetlen céljuk van: a rég látott barátok kicsit időt szakítsanak egymásra, kicsit kikapcsolódjanak egy kreatív jelmezbál keretében. 

Szintúgy, a valentinnap is. Az ünneplő embereknek az a céljuk, hogy kicsit kikapcsolják a párjukat, kicsit kényeztessék, és jól érezzék magukat. 

Ennyi az egész. Egy móka! Kár ezért harcolni egymás ellen. Akinek nem tetszik, az ne vegyen részt és hagyja, hogy akiknek tetszik, az meg csinálja. Nem esik senkinek bántódása! 

... 

BASSZAMEG, KI VÁGTA LE A KAROMAT???!!

Ki ez az idegen a lakásomban?

Vannak emberek, akiknek borzasztóan rossz az arcmemóriájuk. Akik hiába ismernek évek óta, látod az arcukon, hogy amikor eléjük állsz, hogy intenzíven pörögnek a fogaskerekek az agyban: "Ki a fene vagy?"

Az én arcmemóriám speciel nem annyira, sőt ellenkezőleg. Olyan embereket találok ismerősnek, akiket sosem láttam. Ennek nyilvánvaló oka, hogy túl sokat gondolkodok. Talán másokkal is előfordult már, hogy kerestek valakit vadidegen emberben. Amikor mindenkiben azt a bizonyos Őt látod, aki egyébként melletted van. Biztos valami mély pszichológiai jelentése és magyarázata van ennek, de engem meg ez nem érdekel.

Engem más valami érdekel.

Egyetlen egy arc, amit mindig látunk, de mégsem. A saját arcunk. Mindig látjuk a tükörben, néha látjuk fényképeken, valójában fizikailag meg soha, miközben millió másik emberét igen. (Na jó, a Facebook, Instagram, Snapchat és egyéb létfontosságú közösségi weboldalak megjelenése óta talán többet látjuk fényképeken a saját arcunkat, mint a tükörben, főleg ha szelfimániásak vagyunk.) 

Találta már valaki idegennek a saját arcát?

Talán pont azért, mert annyiszor látjuk. Mert annyira ismerős, mert gyakorlatilag azok mi vagyunk. Miért találjuk olykor saját magunkat is idegennek? 

Mert nem csupán a látványról van szó. Hanem pontosan tudjuk, hogy mikor viselünk álarcot, és azt is, hogy milyen ember lakozik mögötte. Ismerjük a belsőnket. Nem csak szemeket látunk könnyezni, hanem ismerjük az okot, amiért kicsordultak. Nem csak a mosolyt látjuk, hanem ismerjük az okot, ami miatt felfelé görbül a száj. 

Bármennyire is patakzanak a könnyek, odaállunk a tükör elé, és mosolyogunk. Letagadjuk az érzéseinket magunk és a világ felé. Ezzel máris hamis képet látunk.

Ezzel máris idegenek lettünk saját magunk számára is.

Elmúlt illúziók

Új ember lettem. Több, mint másfél hete, valami megváltozott. Szinte minden megváltozott. Hirtelen már nem az egyedüllét uralta az életemet. Néha mégis hiányzik a magány.

Át akartam élni ezt az érzést újra.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve, egyszerűen felálltam és elmentem. Nem szóltam, nem kérdeztem, csak mentem. Alighogy elmúlt dél, otthagytam az egyetemet, és a szürke, borongós időben elindultam Tapolcára. A fejemben körvonalazódott a cél, hogy kimenjek a tóhoz. Útközben zene szólt a fülemben. Azok a zenék, amiket mindig akkor hallgatok, amikor szerelmes vagyok. Akaratlanul. Megnyugodva mosolyodtam el. Itt a biztos jele, hogy az vagyok. Valaki másba, nem beléd.

A parkolónál valahogy mégis Te jutottál eszembe. Újrajátszódott a fejemben az az egész fél óra. Ahogy a kollégiumok mögött vártál rám, én pedig észrevétlenül pattantam be a kocsidba. Olyan észrevétlenül, hogy tulajdonképpen csak az nem látta, aki nem akarta. Ellógtam az órámat miattad, hogy kapjak belőled valamit. 

Az elhagyatott tapolcai parkolóban szerelmet vallottál nekem. Újra. Immáron másodszor. Másodszor néztél mélyen a szemembe, és ígérted meg az egész Világot, a csillagokkal együtt. Én pedig hittem Neked.

Újra kívántam azt a pillanatot. Újra át akartam élni.

Most szembeköpnélek.

Szerelmes vagyok. Valaki másba, nem beléd.

A felhők lassan felszakadoztak, mosolyogva libegtem át a fa hídon. A patakot követve értem el a tavat. Egy szimpatikus padon helyen foglalva néztem az úszkáló kacsákat, amint éppen felém tartanak. A napsugarak is előbújtak. Tudtam, hogy ha visszaérek, valaki várni fog rám.

Önző voltam. Ezt a pillanatot nem osztottam meg mással. Ezt a pillanatot csak a magánnyal éltem át. A napsütötte délutánon elégedett boldogsággal dőltem hátra. 

Ennyi jár nekem.

Megteszem? Vagy nem teszem?

Összetaknyozott papír zsebkendők hevernek mellettem az ágyon. A remegés már elmúlt, de érzem, hogy gyengülök. Egy öngyújtó van olyan messzire lerakva magam mellé, hogy bármelyik pillanatban elérjem, és megtegyem.

Meg akarom tenni. Érezni újra, ahogy régen. Az édes fájdalmat. Az adrenalin fokozó kínt.

Beteg vagyok. Mentálisan. Szeretek szenvedni. Kivívok olyan helyzeteket. Hiányzik belőlem az önkontroll. Üvöltök, csapkodok. Nem tudom kezelni az indulataimat. Saját magamat nem tudom kezelni. Nem számít utána a megbánás, a következmény. Cselekedni a pillanat hevében. Belezúzni mások lelkébe, szétégetni a kezemet, késsel végigszántani a lábamat, és máris elégedetten dőlök hátra. Jobban vagyok!

5 percig. Vagy 10 percig. Vagy talán egy fél napig. Amíg nem húzódik a seb, amíg nem látom, hogy tönkretettem a másikat. Már meg sem ígérem, hogy legközelebb másképp lesz, mert nem lesz. Ugyanígy lesz. Tudom, hogy olyan törést okoztam a másikban, hogy bár még könyörgök, hogy bocsásson meg, de tudom, az a töréspont ott marad. Onnantól semmi nem lesz ugyanaz. Megígérem, hogy változok, de valójában tudom, hogy ki fogom vívni ismét azt, hogy hibáztassam a másikat. Nem fogom elkerülni az olyan helyzeteket, aminek csalódás, vagy bántás a vége. Én fogom azokat kreálni.

Ki fogom mondani azt, hogy vége legyen, ezzel is összetörlek. Úgy adom elő, mint valami mártír, hogy a Te érdekedben teszem. A rengeteg fájdalom után fájdalmat okozok azzal, hogy feláldozónak tűnök, aki nem akar több fájdalmat okozni Neked. Addigra már úgy is késő lesz, mindent leromboltam benned, amit csak lehetett.

Még jobban gyűlölöm magam. Mindent azért teszek, hogy gyűlölhessem magam. Hogy élvezzem a gyűlöletet és a magam ellen indított bosszúmat. Megbüntetem magam.

Hazudni fogok. Mindenkinek. Sok előre betanult mentségem van mindenre. Minden az arcomra van írva, de olyan színjátékot mutatok be rezzenéstelenül, hogy el fogod hinni. 

Senki nem tud segíteni, mert nem mondom el a problémáimat, hallgatni fogok róla. Némán ülök a szobám mélyén, miközben legbelül ordítok. Egyszerűen csak azt mondanám valakinek, hogy nem bírom tovább. Ehelyett sosem fogom bevallani. Nem akarom hallgatni, hogy hülye vagyok, hagyjam abba. Ki értené meg a lelkemet? Ki értené meg azt, hogy a bántásomon Te csak elmosolyodsz és megcsóválod a fejed, miközben engem lelkileg megvisel és három napig sírok miatta, hogy tönkretettelek és milyen borzalmas ember vagyok? Nem tudja senki, mi zajlik a lelkem legmélyén. Annyira mélyen, hogy én sem tudom.

Nem mondd, hogy mindig mellettem vagy. Most nem vagy. Most üvöltenék, hogy segíts, kérlek! Szorítanálak, hogy az már fáj, ordítanék, csinálj velem valamit! Nem később. Reggel már másképpen gondolom. Elhessegetem. Tudatosítom magamban, hogy butaság volt, és azt hiszem, képes vagyok józan ésszel értelmesen látni a dolgokat. Nem vagyok képes rá. Most nem ismernél rám. Megijednél. Félnél. Csalódnál. Reggel csak nevetek az egészen.

Azt hiszed, megmentettél. Azt hiszed, megmentesz. Tévedtél. Elkéstél. 

Marad minden a régiben. A nagyon régiben. Kezembe veszem az öngyújtót, beleharapok a számba. 

Nincs menekvés. Feldobog a szívem, kínok között perzsel fel a tűz. Fáj. Akarom.

Azt fogom mondani, hogy megégettem magam a szendvics sütővel.

Megtettem.

Jól vagyok.