Egyedül a gondolatokkal

Egyedül a gondolatokkal
/Ajánlom Tominak/

Azt mondják, ha az ember párkapcsolatban él, szüksége van egy kis szabadságra, egy kis időre, amikor egyedül van, egyedül lehet a gondolataival, hogy elmélkedhessen. Ez persze csak akkor igaz, ha nem igazi, meghitt párkapcsolatról van szó. Ha együtt éltek, együtt tesztek mindent, akkor a gondolataitokkal is együtt vagytok egyedül. Amikor a mellkasán fekszel, amikor végzi a dolgát, amikor sétáltok, ez mind-mind egy lehetőség rá. Majd rájössz, hogy ha egyedül vagy, képtelen vagy a gondolataiddal foglalkozni, mert csak Ő fog a fejedben járni. Merre jár, hogy van, mi történik vele. Sietsz hazafelé, kezedben a telefon és két hívás között kinézed neten a kedvenc ételének a receptjét és végig pörgeted, hogy miért kell beugornod a boltba, hova dugj valami kis meglepit, hogyan várd; otthon lepd meg, vagy menj ki elé. Nem gondolataid van, hanem csupán egy: Ő.
Akkor vagy igazán egyedül, ha egyáltalán nem vagy egyedül. Ülj ki csúcsidőben a fő tér közepére és csak nézd körülötted az emberek. Rohannak, beszélgetnek, telefonjukba bújnak. Jár a fejük. Mit főzzek? Befejezem a munkát? Elkések? El kell mennem a gyerekért. Mit vegyek szülinapjára? El ne felejtsem felhívni. Holnap orvos. Kenyeret kell vennem. Mintha egy burokba zárkóznának, lehajtott fejjel sietnek, mintha ott sem lennének. Nem vennék észre, ha valakivel történne valami, kivéve ha megsérti a burkot. Akkor felkapod  a fejed, és szidod, hogy nem tud jobban vigyázni. Téged is csak akkor vennének észre a padon, ha valaki megbotlana a lábadban és felháborodna.
Takarítottam, szólt a rádió, főtt a leves, kopogott a zuhogó eső, és egyedül voltam. Nem a gondolataimmal. Csak egyetlen gondolattal: szeretlek.

Az éjszaka

Az éjszaka

Odakint zuhog az eső, és fúj a szél. Kicsit hűvös van. A konyhaablakban állok, és nézem a lámpát. Az aszfaltra vetett fénye pereme remeg. Valami bezavarja. Fújja a szél, vagy egy bogár zümmöghet a neon körül. Kinyitom az ablakot. Hűvös jön be. Milyen jó lenne nyáron! Kiülnék az erkélyre és hallgatnám a zuhanó cseppeket. A városi távoli zsongását hallani.
Bemegyek a fürdőszobába. Rossz körbenézni. Töredezett hajvégen a mosógépen, a kádban. Összeprüszkölt tükör, mocskos törülköző, fogkrémdarabos mosdó. A szobában porcicák, a porba rajzolt minta lassan eltűnik az újabb porszemektől. Ráférne a lakásra a takarítás. Sok ez egyedül. Fárasztó. Fogmosás közben számba veszem, miket kell megmutatni a páromnak. Mit rakunk a mosógépbe együtt, mit hova mennyit öntünk, mit nyomkodunk, mit tekergetünk rajta.
Kijövök. Hopp, a zárban maradt a kulcs! Kinézek a szobaablakon. Odalent egy busz halad el, csak a körülövező sárga lámpáinak fényeit látni. Kezd kihalni minden.
Lefekszek és nézem a telefonomat. Sok minden jut eszembe. Mégis azon rugózok, vajon mit szólna, ha éjfélkor felhívnám azzal, hogy nem hozta fel a csavarhúzókat és a konnektorom ki akar szakadni.

Odáig vagyok érted

Odáig vagyok érted
/Ajánlom Tominak/

A memóriám nem éppen hosszútávú, de talán nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a nem igazán fontos pillanatokra nem emlékszünk. Meg tudod mondani, hogy mit történt Veled 10 éve ilyenkor? Egy éve ilyenkor? Tegnap ilyenkor? Vagy csak pár órával ezelőtt? Csak rohanunk, kapkodunk ide-oda, estére elfáradunk, de arra már nem emlékszünk, hogy miben.

A fontos pillanatok azonban megmaradnak. Pontosan tudom, hogy egy évvel ezelőtt október harmadikán mi volt. Felkeltem. Találkoztunk. Odaadta a kulcsot és majdnem összeért a kezünk. Beszélni akartam vele. Mindegy, hogy hogyan, mikor, hol, de tudnia kell.

Idétlenül kevergettem a kávémat, ez pótcselekvés volt. Nem azt mondtam, hogy "Szeretlek!". Az sokkal egyértelműbb és egyszerűbb lett volna. Egy fejben összeállított tökéletes, költői mondanivalót próbáltam elmondani úgy, hogy a kanalat mozgató kezemre szegeztem a szemem és a szavakat igyekeztem úgy egymás után illeszteni, hogy azok a magyar nyelvhelyességnek megfelelően egy mondatot alkossanak, és még a tartalmi jelentése se legyen hülyeség. Ebből valami olyasmi lett, hogy kedves vagy velem, úgyhogy szerelmes vagyok beléd, pedig tudom, hogy nem kéne. Aztán Te azt mondtad, hogy de igen, kellene. Majd jött az a gond, hogy a saját mondandómba keveredtem bele és az igen válasz az az igenre vonatkozik, vagy a nemre, tehát mégiscsak igen. Vagy nem?

Te már akkor is tudtad, hogyan tedd egyértelművé a dolgokat. Egy vigyorral és meglepettséggel teli sóhajtással, mély levegővétellel, és egy "Odáig vagyok érted"-del. 

Félve fogtam meg a kezed. Félve hajtottad a fejed a vállamra. Olyan hirtelen, furcsa és hihetetlen volt, hogy zavarban voltunk.

A fülemben zene volt, zakatolt a vonat, kidugtam a fejemet az ablakon, bámultam a tájat és az járt a fejemben, hogy sikerült. Hogy szeret. Hogy szeretem.