Mikor elmész

Mikor elmész
(Ajánlom Tominak)

Lehet, hogy bizonyos dolgokban erős vagyok. Lehet, hogy nem mindig mutatom ki az érzéseimet. Vannak, amiket én könnyebben elviselek. Tudom, hogy hamarosan újra látlak.
Mégis, ha egyszer megszeretek valakit, úgy igazán, ahogy Téged, ahogyan még senkit, akkor többé nem foglak tudni úgy elengedni, hogy legalább egy pici könnycsepp ne jelenjen meg. Talán nem fog végigcsurogni az arcomon, talán nem fogok sírni, de a szemem sarkában ott gyöngyöződik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kalauz indulásra készen füttyent, egészen addig, amíg az ablakon kilógó kezed már csak egy apró vonal, egy pont.
Futok a saját vonatomhoz, és a peronon még látom az vonatod utolsó kocsiját, ahogy távolodik, majd lassan eltűnik az esti homályban. Az egész jelenet úgy hat, mintha utánad futnék. Lassítom a lépteim. Talán tényleg így van. A vonatom még tíz perc múlva indul, időben vagyok. Miért szaladok?
És tudom, hogy ott ülsz egyedül, magányosan egy fülkében, zenét hallgatsz, vagy talán arra sincs kedved. Rám gondolsz.
Nézem az órám. 20 óra 02 perc. Nem sokára hazaérsz. 20 óra 15 perc. Már a rendezőn járhatsz. Én is mindjárt hazaérek. Szorongatom a telefonom a hívásodat várva. 20 óra 17 perc. Most kell beérned. Megnézhettem volna, hogy milyen buszod jön.
Leszállsz, és a torkodban a sírás előtti gombóc. A peron üres, csupán a hangosbemondó visszhangzik. Nyugtatod magad, semmi baj, nem sokára Te vársz énreám itt. Felhívsz, hogy legalább a hangomat halld. Beszéd közben mindkettőnket elönt a megnyugvás. Leteszem és indulok az ajtóhoz.

A váróban az órát nézem. Nincs másodperc mutató, mégis a percmutató erős kattanása jelzi, hogy fut az idő. Siet. Ezt a hiányt már az is nehezen viseli. Mindjárt indulsz. Mindjárt indulok.

Otthon

Otthon

Beléptem a szobámba és körbenéztem. Ismeretlen, furcsa érzés született bennem. Szerettem ezt a szobát, itt nőttem fel, az eddigi életem nagy részét itt töltöttem. Itt sírtam, itt nevettem. Itt voltam kisgyerek, itt volt felhőcskés plafonom, itt voltak világító csillagaim, itt játszottam. Itt nőttem fel, itt tanultam, itt ragasztottam tele poszterekkel, itt álmodoztam. Itt gondolkodtam komoly döntéseken, itt töltöttem ki és írtam alá papírokat, amik a felnőtté válás részei lettek. És most hirtelen olyan idegen. Eszembe jutott a párom egy pár nappal ezelőtti mondata, amikor arról meséltem, hogy még ragaszkodok a gyerekkoromhoz: "Nem lesz mindig így." Könnyek gyűltek a szememben. Már régen nincs így.
Rengeteg emlék fűzött ehhez a lakáshoz. Viszont közel száz és fél kilométerre innen van egy másik lakás, egy másik szoba, ahol szintén szépen gyűlnek az emlékek. Az időmet pedig hol itt, hol ott töltöm. Ellentétes dolgok közt ingázok. Gyerekkor és felnőttkor. Család és egyedüllét. Megzavarodtam, nem találtam a helyem. Ha itt voltam, oda vágytam, ha ott voltam, akkor ide. Mert nem tudtam, hogy melyik az otthon.
Megfogalmazódott bennem egy fontos kérdés: mi is az otthon? Az a ház, ahol a szülők várnak, és felnőttem? Vagy a (viszonylag) saját lakás, ahol többnyire magány fogad és a párom csak "vendégként" van jelen?
A válasz valahol ezeknek a keveréke közt van. Egy saját lakás a párommal együtt ott*, ahol felnőttem.




(*az ott a városra vonatkozik és nem a házra. A szerk.)

Én, te. Mi

Én, te. Mi

(Ajánlom Tominak)

Csak egy szó a mondatok rengetegében. Egy szó, mely teljesen természetesen hangzik el, mégis olyan raggal, hogy a vonal másik végén könnybe lábad a szemem a jól eséstől. Lakásunk.

Csak egy kis pihenés a bútoraim szerelése után, ami félig kész állapotban áll a szobában, körülötte szerszámok; fúrók, csavarhúzók...

Csak két kék, műanyag pohár. Mert még nincsenek normális pezsgős poharaink a szilveszteri koccintásra

Csak két ember. Csak néhány apróság, mégis olyan érzést kelt, mint amikor először költözünk első, közös lakásunkba. Apróságok, melyek azt sugallják, hogy nincs meg mindenünk, de ami van, az éppen elég, mert együtt vagyunk.