Köszönöm, hogy szerethettelek

 Március volt. És én belédestem.

Rég beszéltünk már. Nem haragudtam rád, te sem rám. Semmi baj nem volt köztünk. Egész egyszerűen más vizekre eveztünk, nem volt időd keresni, én pedig nem erőltettem, hogy keresselek. Jó volt ez így, hiszen végleg elengedtelek, és nem féltem attól, hogy egy-egy újabb kedves szavad, egy kedves hízelgésed visszaránt abba a súlyos vasakkal körbevett börtönbe, ahol tartottál. Ahol az érzéseimet tartottad, ahonnan nem engedted ki azokat. Te voltál a zsarnok megmentőm.  Túl szépnek láttalak.

Nem haragudhatok rád, mert talán lett volna választási lehetőségem. Talán mondhattam volna azt, hogy ezt az ajánlatot nem fogadom el, köszönöm szépen. De belementem, mert játszani akartam a játékodat. És te megtanítottál játszani. Nem mellesleg szerettelek. Ittam a szavaidat.

Segítő kezet nyújtottál. Az életem darabokban volt, velem együtt. Éreztem, hogy te szívből szeretnél segíteni, és minőségi munkát kiadni a kezedből. Nem csak összerakni engem, de annyira megerősíteni, hogy hegyeket tudjak megmozgatni. Ne csak elfogadjam az életet, hanem szeressem. Hogy olyan ember lehessek, aki sosem voltam, de mindig is lenni akartam. Kinyitottam a szekrényemet, és a régóta félretett projekteket kezdtem el folytatni, mert ösztönöztél. Csábító ajánlat. Ezért viszont nagy árat kellett fizetnem: az érzéseimet. Kivetted a szívemet a helyéről, és azzal csak téged szerethettelek. A lelkem és a testem egyaránt sikított a szabadulásért, az ajánlatod volt a láncom. A lélek hiányát testi örömökkel próbáltam kompenzálni, és folyamatos ígéreteket tettem neki, hogy tartson ki, mert megkapja a méltó ajándékát, és te leszel a trófea.

Mégsem jött el a trófea. Mégsem kaptalak meg. De már nem is érdekeltél annyira.

Csak egy kicsit. Újra beszéltünk. A hangod belém kúszott, és végigáradt a testemben, az újraindult szívemben okozott némi fals dobbanást. Tudtam, hogy valahol, mélyen bennem egy kicsit még mindig élsz.

Újra láttalak. Már csak néztelek, de nem kívántalak. Ahogy rádnéztem, nem fojtott el a látvány, kaptam levegőt. Csak halványan elmosolyodtam.

Köszönöm, hogy szerethettelek.

Jelszó: Élet

Az ember élete tele van problémákkal. Súlyosnak tűnő problémákkal. Egészen addig, amíg hirtelen rá nem szakad valami egészen más, ami után átértékeli az életet. Ami után visszasírná a korábbi súlyos problémáit, hiszen akkor még gondtalan volt az élete.

Egy csapás is nagy csapás. Két csapás pedig kegyetlen. Egy szeptemberi eleji szombati napon ért meg annyira a hógörgeteg, hogy lavinaként elinduljon és magával vigyen mindent, köztük engem is.

Ha egészség van, akkor minden van. Egészség nem volt.

Váratlanul csapott arcon annak az eshetőségnek a közelsége, hogy teljesen egyedül maradok. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mennyire magányos vagyok, és senkim nem maradna. Kétségbeesve próbáltam magam mellé keríteni valakit. Elszánt voltam és kitartó - 2 napig.

A nyakamba zuhant minden. Két háztartás vezetése, egy rokon néni ápolása, bevásárlások, és minden egyéb. 

Újabb családtagok betegsége.

Bírtam a terhelést. Egészen december közepéig. Amikor lelöktem a bekészített karácsonyfát a terasztól, végigrugdostam az udvaron az éjszaka közepén, és zokogva üvöltöttem, hogy mennyire gyűlölöm a karácsonyt, és ez itt most kurvára nem a szeretet ünnepe. Tomboltam, reszkettem és levegőt is alig kaptam. Nem ismertem magamra.

Idővel javulni látszott a helyzet, mindenkinél. Amikor pedig már nem számítottunk rá, akkor jött egy családtag halálhíre, ami újra a mélybe taszított mindenkit. Kivéve engem.

Körülöttem mindenki sírt, és mindenki magába fordult. Én már nem tudtam. Én magamért könnyeztem, mert megrémültem, hogy belőlem kihaltak az érzések. Csak ültöm ott. Körülöttem mindenki a halállal foglalkozott. Nekem az élettel kellett, nekem az életet kellett továbbvinnem.

Nem tudtam megállni, nem állhattam meg. Nekem kellett dolgoznom, nekem kellett a családtagokkal a kórházba, orvosokhoz rohanni, nekem kellett képviselni a családot. Nem gyengülhettem el, nem ronthatták a látási viszonyokat a könnyeim és nem remeghetett meg a lábam a pedálok felett. 

Választanom kellett: vagy feladom, akár egy másodpercre is, és mindennek vége, vagy erős leszek és rendíthetetlen, akár a kősziklák.

Az utóbbit választottam. Az Életet választottam.

Ez lett a jelszavam: Élet.

A múlt lenyomata

Újra szerettem.

És újra féltem.

Ha a réggebbi énemmel találkoztál volna, már hónapok óta együtt lennénk, mert a régi énem kereste a lehetőséget egy kapcsolatra. A régi énem utánad fordult volna a lépcsőn, mondvacsinált okokkal kereste volna a társaságodat, akár mások indokain keresztül, és idétlenül vihorászva jelezte volna, hogy nagyon szimpatikus vagy. A régi énem aztán kapott volna egy nagy pofont, amikor kiderül, hogy bocs, de barátnőd van, házas vagy, családapa vagy. 

Az új énem ehelyett csak biccentett a lépcsőn, hogy "hm, jó pasi", és továbbment. Az új énemet nem érdekelte a kapcsolat, nem akart tenni érte. Az új énem már nem hitt abban, hogy képes szeretni.. Az új énem nem kérdezett, hanem cselekedett. Nem kérdezte meg, hogy szeretnéd-e, hogy szeressenek, hogy szeretnél-e kiszakadni a mindennapi mókuskerékből, szeretnéd-e, hogy kiszínezzem a megszürkült életedet. Egyszerűen kirúgtalak a mókuskerékből és nyakon öntöttelek a színes festékekkel.

Igen, az új énem már nem az idétlenül vihorászó kislány volt, hanem egy határozott, és mocskosul őszinte nő.

Már a kapcsolatunk elején úgy alakult - valójában még együtt sem voltunk - hogy elő kellett vennem a kukámat és kiborítanom eléd a múlt szemetét. Az egész konténerrel. Egyesével mutogattam, hogy mi micsoda:

Bántalmaztam magam. Depressziós voltam.

Részeg volt az apám. Részeg voltam én. Cigiztem. Füveztem.

Megcsaltam. Házasságokat törtem. Szerető voltam. Összetörtem más szívét. Összetörték az én szívemet. Hazudtam. Ribanc voltam.

Megadtam a lehetőséget az elriadásra. Hogy szabadkozva feltedd a kezed és kínosan nevetve kihátrálj, hogy "Bocsi, rossz ajtó!" Mert ez így volt tisztességes.

A sok magányosan töltött idő alatt megszerettem az egyedüllétet, és egyre jobban élveztem. Habzsoltam az életet, és nem gondoltam arra, hogy a ma cselekedetének mi lesz a holnapi következménye. Bár titokban megfogadtam magamban, hogy a legközelebbi kapcsolatomat nem fogom elszúrni. A férfijelöltek jöttek, de előbb kiderült, hogy hülyék, mintsem elszúrhattam volna. Nem foglalkoztam azzal, hogy a leendő párom hogyan fogja elfogadni a múltamat. Hozzászoktam a szabadsághoz, és nem érdekelt, milyen ember vagyok. Kedveltek a barátaim, a rokonaim, a munkatársak, vagy épp nem, ezen nem rágódtam, azzal pedig végképp nem törődtem, hogy milyen lennék egy párkapcsolatban. Már egyre távolabbinak és idegennek tűnt, hogy az életemet megosszam valakivel. 

Mégis úgy alakul, hogy szerelembe estem. Mégis úgy alakult, hogy mellettem maradtál. Ekkor ébredtem rá arra, hogy most már komolyabban kell foglalkoznom azzal, hogy milyen ember vagyok. Elragadott a félelem. Hirtelen már nem akartam a magányt, nem akartam egyedül lenni, és rettegtem attól, hogy elveszíthetlek. Rettegtem attól, hogy el fogom szúrni. Rettegtem attól, hogy a rettegéstől való rettegés öli meg a kapcsolatunkat. Hirtelen felismertem, hogy vannak érzéseim, és felcsillant a remény, hogy nem leszek különc, hanem talán én is élhetek egy normális életet.

Összesepregettem a múlt szemetét, majd megfordítottam a homokórát.
Egy új időszámítás kezdődik.