Három

3 hónap nem tűnik sok időnek. Mihez képest. Az 50 éves házassági évfordulóhoz képest nézve az a 3 hónap nyúlfarknyi idő, de ha belegondolok, hogy ezt velem elviselni nem lehet könnyű. 3 hónap nem egy olyan nagy forduló vagy különleges idő, hogy az ember visszaemlékezést tartson. 

Mégis, mi is történt 3 hónappal ezelőtt? Vagy talán még előtt, mondjuk úgy az elmúlt 3 évben. Elég sokminden.

Mégis, 3 hónappal ezelőtt a cselekedeteink a saját magunk számára is megmagyarázhatatlanokká váltak. Mit miért teszünk az életben? Erre a kérdésre a válaszokat ugyan hiába keressük. Te sem tudtad, hogy miért teszed azt, amit teszel, meg én sem tudom, hogy miért teszem azt, amit teszek. Nem tudod megmagyarázni, hogy miért jöttél fel értem, és vittél le az állomásra, mikor rosszul éreztem magam. Egyszerűen csak jól esett jönnöd. Én sem tudtam, hogy miért nem mondok nemet arra, hogy gyere, miért várlak. Nem értettem, hogy miért nézegetem folyton a fényképedet. Amikor észbekaptam, kikapcsoltam a telefonom, tudtam, hogy nem szabad nézni. Aztán újra elővettem és néztem. Csak feküdtem az ágyon és már potyogott a könnyen. Tudtam, hogy nem szabadna így tennem, de mégis, nem tudtam nem nézni. Azt a vidám arcot, a boldog mosolyát, a csillogó szemeit. Már 3 évvel ezelőtt megfogott benne valami, de mégis próbáltam elnyomni magamban és nem venni róla tudomást. Egészen mostanáig. Az elnyomás kezdett fájdalommá válni, elkezdett bennem egyre nőni, éreztem, hogy ki akar törni.

Már nem számított, hogy van-e nálad esélyem, vagy nem. Csak az számított, hogy a közeledben legyek, Veled, melletted. Várni akartam még. Rád, az érzéseidre, hogy Te mit érzel felém. Azonban olyan nagyra nőtt már bennem, hogy nem tudtam várni.

3 hónappal ezelőtt lerogytam melléd egy székre és könnyek között csak annyit mondtam: szeretlek!

Pillangó

A Hortobágyi kilátó tetején állva néztem a tengerként hullámzó mezőt. Hátulról a derekam köré fonta a karjait és megölelt. Mindig így ölel meg, amikor a távolt nézem. Észrevétlenül oson oda, amilyen észrevétlenül az életembe osont be.

Eszembe jutott, ahogyan először ölelt. Reszketett a karjaim között, és úgy szorított, mintha egy pillangót tartott volna a markában és attól félt volna, hogy ha tágabb rést hagy az ujjai közt, akkor tovaszáll. Élvezte minden pillanatát, ahogy a lepke szárnyai finoman érintik az ujjait. Persze, hogy őrzi, hiszen a végtelen türelmének köszönhető az, hogy kivárta, amíg egy csúf hernyó bebábozódva  lepkévé alakul.
Téveszmékben élt. A pillangók nem szállnak olyan tenyérbe, ahol hamarosan fogságba esnek. A pillangók egészen máshol vannak. A kitavaszodás csodája leszegett fejjel sosem látható. Mérgelődve tocsogunk a latyakban, majd a fák virágai elnyílván összeszemetelik a járdát, mindez, mit lehajtott fejjel látunk, miközben magasan lemaradunk a hófödte táj szépségéről, ahogyan az olvadást színes virágokba borult fák követik. A pillangók is eme magasban szállnak.
Kezembe vettem az arcát, hogy felemeljem a fejét. Csak nyújtsa ki csendesen a karján, és várja, ahogyan egy színes lepke rászáll megpihenni. Ne akarja a markába zárni. Onnantól kezdve a pillangó sem akar menekülni. Pontosan tudja, hogy azon a karon megnyugvásra lel, és biztonságban van.
Már nem fél megölelni. Magabiztosan, mégis finoman bújik oda, hogy ne sértse meg a lepke hártyavékony szárnyait. Éppen csak hozzáér a hátamhoz a mellkasa, és érzem a nyugodt levegő vételeket. Mindketten ugyanazt a biztonságot és a nyugodtságot érezzük.