Akarva akaratlanul, véges végtelenül

"Boldog új évet Drága!"
Ez az üzeneted kellett ahhoz, hogy sírva fakadjak. Hogy az eddig visszatartott könnyek végre utat törjenek magának, és összeomoljak.
Újból.
Idén már utoljára. De csak azért, mert 5 óra múlva vége.
Felültem életem talán eddigi legnagyobb hullámvasútjára. Fent és lent. Egyszerre. Nem találtam meg egy középutat. Helyette megtaláltam a két végletet. Hogyan képes egyáltalán egyszerre a legjobb és legrosszabb létezni, nemhogy egy testben létesülni?
Nem ismertem fel, hogy összeomlok. Olyankor naponta többször. Olyankor hónapokig nem. Nem akartam elfogadni. Pedig erőtlenül reszketek. Állni is nehéz.
Letettem a cigit. Nem vágyom már úgy rá. Nem vágyom már úgy rád.
Letisztulnak a fejemben a gondolatok. Nem homályosul el a környezet és maradsz te élesen a középpontban. Megjelenik a környezet. Nem tudom kizárni. Akkor mégis hogyan tovább?
Nem akarlak fenntartásokkal kezelni.
Nem akarlak kezelni.
Nem akarlak.
Akarlak.

Volt egy vihar

Volt egy vihar. Nem nagy. Különleges.

Rengeteg definíciót találhatunk arra, hogy mi a zápor, zivatar, talán még a viharra is. Mégis gyerekkoromból a vihar klasszikus modellje azt jelenti számomra, hogy nagy eső, nagy villámlás, nagy dörgés, esetleg szél vagy jégeső. Igazából mindegy: essen, zengjen és nagyon. Az idő telik, 2017 van, fontos a modernizáció. Magyarul minden változik, hiszen gondoljunk csak bele: az ezredforduló lassan húsz éve volt! Változik a vihar. "Modernizálódik". Zöld szakértőink ezt szakszóval globális felmelegedésnek nevezik és mutogatnak embertársaikra: "a te hibád!".

Amióta néhány éve egyedül lakok, felismertem, hogy félek az éjszakai viharoktól. Gyerekkoromban a teraszon ültünk a sötétben és néztük, hogy távol villámlik. Amíg távol van, addig jó. Valójában nem is a vihartól félek. Ijedős vagyok. Borzalmasan. A saját hajam halálra tud rémiszteni. Egyszóval, nem a dörgéstől, nem a villámtól félek, hanem attól, hogy meg fogok ijedni. Attól a típustól, ami a szemközti házba csap és zeng a másodpercek tört része alatt.

Az érkező zivatar - bár nem merem így megnevezni, hogy ez abba a kategóriába tartozik-e, tehát az érkező vihar - most egy kicsit másmilyen hanggal jött. Nem vagyok az a szomszéd, aki láncfűrésszel indul fel a negyedikre, mert ott hangosan tüsszentett valaki az éjszaka közepén, de döbbenten kukucskáltam ki a takaró alól, hogy ilyenkor mégis ki, mit és miért dobál kifelé az ablakon? Ahogy az ablakomhoz közeledtem, éppen egy hullámpala röppent be a fák közé akár egy papírrepülő. Majd még egy landolt az autó mögött. Majd bal felől ismét egy az út közepére szállt, le a többi közé.

Első emeleti magasságban karra tett kézzel és óriási vigyorral álltam az erkélyem biztonságában és figyeltem, ahogyan a szél a legfelső tetőket bontva úgy dobálja szét annak darabjait, mint amikor a kutya csont ásás közben repteti szét a földet maga mögé. Legyőztem a félelmemet, és hamarosan áttértem a távoli villámlások gyönyörködésére, figyeltem a lámpafényben víztől csillogó aszfaltot szerteszórt tető darabokkal, faágakkal, levelekkel díszítve.

Hiába, a vihar is modernizálódik. Így történt meg, hogy aznap éjszaka a klasszikus eső helyett hullámpala hullott alá az égből.

Talán ma vendégül látlak...

A fürdőszobában a narancs illatú habfürdő keveredett a citrus illatú tusfürdővel és málna illatú testpermettel. Szép akartam lenni. A párából kilépve a mentolos cigaretta keserű szaga csapott meg, s az éjszaka közepén kinyitottam az erkély ajtót, hogy szellőzzön. Egyre többet dohányoztam, amely kissé elszomorított.

A reggeli sietségben megvetettem az ágyat, és két pokrócot is tettem rá, hogy még véletlenül sem lógjon ki a párna legkisebb csücske. A kézfejemre húztam a blúzom ujját, és végigsöpörtem vele az asztalt, majd a porcicákat befújtam a tévé asztal alá, nehogy legyen egy porszem is. A rendetlen asztalom katonás rendben állt, a felesleges dolgokat a fiókba szórtam, a ruháimat begyűrtem a szekrénybe. A naptárt gondosan előbbre helyeztem, hogy lásd, bekarikáztam a születésnapodat. Induláskor az ajtóból még vetettem egy pillantást a szobára. Rá sem ismertem, sosem volt ennyire tiszta és rendezett. Sóhajtottam és bezártam az ajtót. Talán ma a vendégem leszel.

Szívesen lettem volna nálad is. Megnéztem volna a lakásodat, ahol élsz. A bútoraidat, a függönyeidet, a kilátást az ablakból. Azt, ahogy otthonosan mozogsz benne. De azt kívántam, te gyere fel hozzám. Egy véletlen folytán. És főznék neked egy kávét.

De ma sem voltál a vendégem. Ismét rágyújtottam egy cigarettára. Egyedül feküdtem a sötétben. Ez a szoba talán még sosem volt annyira üres, mint amilyen most volt...

/2014/